A Halak alatt...

Hideg és türelmetlen. Akár egy korsó italt vár, akár a késő éjszakai járatot, vagy felmart gyomor módjára a körúti random giroszosnál toporog. Elnyúlt tekintettel évődik az utca hosszú fénycsíkjaival, s mindegyikbe beleszippantana egyet. Vagy akárhányat. Időnkét átad pár négyzetcenti bőrt, olykor teljes felületét az élvezetnek. Kérkedik, vagy megfigyel, hangos vagy visszafogott, de mindig társra vágyik.

Elkezdtem egy mondatot, majd figyeltem, ahogy a törlés gomb folytonos nyomvatartásával a kurzor visszafele szalad, s egy gondolat elvész. Helyette születik másik, a választás determináltjaként. 

Kint állok az erkélyen. Hideg van és szeptembert alulmúló metsző szél csiklandoz. Egy feles pálinka ég bennem. Cigire gyújtok és úgy érzem magam, mint naprendszerünk azon szerencsésebb bolygói, melyeket légkör és és oxigén hiányában nem lepett el az emberiség. Egyáltalán semmi. Ezeknek a napsütötte felszínén több száz Celsius fok mérhető, míg az átellenes oldalon, majdnem "űrhideg" - mínusz kétszáz. Belül én is így égek, míg a végtelennek fordított oldalam didereg. Majd rájövök, ezt az élet bármelyik aspektusára általánosíthatom. 

Aztán itt ülök és gépelek. Fene tudja, megnyugtat a klaviatúra zaj. Vagy az asztali gép hűtő ventilátorának monoton zúgása. Vagy az agyam kattogása. Sosem lehet tudni, hogy az inger összhangja hol válik ketté, külső és belső tényezőkre, vagy hol fuzionál.

Számomra az általános menetrend, amelyet emberek milliói követnek, elég szar hatásfokkal bír. Még egyetem alatt vettem észre, illetve, már középiskolában, hogy éjfél után vagyok a leghatékonyabb, kábé hajnal 4 óráig. A legmerészebb gondolatok, vagy a legforrongóbb vonalak, mind ekkor születtek. A többi mind olyan, mintha csak ezek utóélete lenne. 

Hiányzik valaki. Valaki, akivel megoszthatnám ezeket az érzéseket. Aki érti, mit jelent örömverejtékben lázasan élni, az alkotó gondolatok visszhangjában.

Sohasem voltam más, csak tükör.

Míg tetszett, amit bennem látsz, vonzódtál hozzám- majd, miután meguntad, vagy már nem tetszett a látvány, összetörtél.

Nem akarok többé így érezni, sem eszköz lenni bárki hiúságához.

A fejléc nélküliség, a vállról indítható kemény gondolatok, a mellényzsebbe csúsztatott cirádás frázisok… mindezektől a világ kissé olyanná vált, mint egy feszített tükrű csillogó savmedence. Fejest ugrasz bele, csavarod és forgatod magad, majd a tízpertizenegyes kivitelezésű szaltó után azon kapod magad, hogy a csobbanással lerohadt a bőröd. A mutatvány látványos, sokan megnéznek, van, aki a fejét csóválja, s vannak, akik elismerőleg vernek vállon - lám a társadalom kitüntetett tagja vagy. A pénz-pina-hatalom tengelyen gyorsan pörög az élet, míg magad is egy reakcióidővé redukálódsz a sokismeretlenesben. Barátaiddá válnak a pont, a tizedesvessző és a százalékjel, akik ki is sajátítják a funkciónak fenntartott egyéb férőhelyeket.

A másik lehetőség az a demarkációs vonal, amit magad és a külvilág közé húzol, de az igen sok embert is kívül tart. Ez hosszútávon ahhoz a felfedezéshez vezet, ami a rendszer fordított arányait vágja a képedbe: a legnagyobb tömegben vagy a legmagányosabb.

 Bezártam és megnyíltam. 

Rettenetesen hiányzol, de nem tudok mást tenni. Ez minden, amire képes vagyok.

Érted. Értem.

Az egész olyan, mint mikor azt a két surranó tükörkígyót bámulod a vonatablakból, melyek szigorú párhuzamban tartanak veled. Az I-szelvények monoton súlytalanságban lebegnek vagy egy arasznyira a surranó kavicságy felett. A rohanó murva zajából egy-egy pillanatra a perifériából felvillan a talpfák kerítése, mint véletlen megcsípett bizonyítéka annak, hogy valami változik. Úgy tűnik, mint egy vonalközbe foglalt zagyvaság, akár a kezdő elemis első próbálkozásai a csíkos füzetben. 
Türelmetlen és ingerült lévén a tekinteted gyorsan hátrébb veted, és ekkor pillantod meg azt a rengeteg sziluettet, ami elrohan melletted. Fák, oszlopok, házak mozgása tudatják egyhelyben ültőddel, hogy a zavarban (is) haladás van. Néha utána kapsz tekinteteddel valaminek, de amint az kirohant ablakodból, tudod, hogy világod kevesebb lett egy meg nem nevezett alakkal. Ne aggódj, ekkor már a sokadik után kapkodsz újra, és újra.
Majd megpillantod a kétes távolt. A horizontot: az enyészet absztrakt egyenesét mely felzabál mindet, ami változó. A minden az, amire szüntelen vágysz, és a semmi, amit ebből elérsz. Kérdéseid, melyek önmagadra, az életre, igazságra vonatkoznak, örökre válaszolatlanok maradnak, mindamellett, hogy pontos felelet van mindenre. De te ne foglalkozz ezzel. Csak élvezd az utazást.

 -És akkor Én?- kérdezte az ördög, amikor megtudta, hogy Isten nem is létezik.

 Hasonlóképpen vált motiválttá Dexi is a napokban. Szűnni nem akaró ürességben evickélt, mint a potyastrandoló záróra után, aki nem vett tudomást arról, hogy az úszómester kihúzta alóla a dugót. Érzékei mintha összeesküdtek volna, és nem hagynák nyugton, süvítenek és jajonganak sápatag lelkében, s mindebben a hangzavarban nem ér el hozzá a külvilág szele. A változásé, ami most egészen másfele fúj.

 Egy nap arra gondolt, hogy kifosztottságát jegyzetekbe veszi, s túláradó történetekbe kezdett. Nagyrészt fogalma sem volt miről is ír, kezét akár egy elemis tanítónő vezette gyakorta támadt ingere. Hamarosan nem látott át jegyzetein, rendezni kívánta őket, mappát foganatosított számukra, ami egyre inkább duzzadt, s kövérebb lett nap, mint nap. Dexi nem érzett semmiféle tulajdonjogot a mappára, mint gyámjuk állt a papír fecnik előtt, míg egy borgőzös este azt találta a mappára írni egy alkoholbázisú rostirónnal:

 LAJOS

 E név sosem jelent meg sorai között, bár mindig tisztában volt vele, hogy megingásai, mikor is éppen hitelességét sommázta saját nevének kénytelen ismételgetésével, csak ostoba tükörfordítása volt annak, hogy ismét a mappatulaj uralta betűit. Szúr és kapar – fakadt ki egy ízben Dexi, amikor valóban Dexi volt. A teremtéstörténet óta tudva lévő, hogy név nem kerekedhet névadója felé, ám egy idő után azt érezte, hogy ő maga törvénytelen gyermeke csupán egy kurvának, s a fent említett nevű férfiú pillanatnyi ösztöneinek. Mint egy jóhírű és feddhetetlen apja állt előtte, aki nem vállalja sem becstelen anyját, sem őt, magát, a félkézről sikeredett törékenységet és torzságot.

 Mikor a tükörnek szintén tükröt tartanak, akkor a végtelen iterációban elmerül a lélek és irreális távlatokba kerül. Elvesznek a határok. Dexi, úgy érezte, ha ideszögeznék, sem tudna maradni, a felismeréstől lázat kapott, hörgött és a falat verte. Habár sosem merészkedett kívül világa keretein, hirtelen összekapta pár fontosabb holmiját, s elrohant. Nem tudni hova. Csak el. Messzire.

 Amit maga mögött hagyott, az egyetlen mappa volt, rajta a névvel. Üresen.

Intézményesített vandalizmus. Önfénycsonkítás. Mint futólépésben, mezitláb a murván. Pihentemben minden piros drazsénak megörülök, amit a zacskórejt, s azt mondom neki: Operátor, vigyél ki!

                                     SYSTEM ERROR

... üzenet áll feladó nélkül a tenyerembe írva és a cigányasszony felröhög.A hajléktalan Isten ma nálam kopogtat. Mert nem a rádióban az adás, hanem teljességgel fordítva.

Jó ideje kiszáradtak a könnycsatornáim.

Míg ereimben 
létezett
Megvágott 
egy ékezet
S csak fájt
csupán
Mint gazdátlan
árnyék
Az ábrándos
ágyék
Tévtana
E tétova
Ütemben
Felhígult
Velőmben
S, vesémen
Szűrve
Kiürült mind
A fajansz 
Űrbe.

Ne akarj megérteni, mert nem fog menni. Én sem foglak téged. Csak törd magad, ennyi a lényeg. A megértés legfeljebb egyetlen állapotra vonatkozhat, de nem egy emberre. Az akarat viszont folyamatosan gondolataid tárgyává teszi a másikat, így lesz a részed az. Tudd, hogy bármikor megnyugodhatsz a hitedben, hogy ismered a másikat, de abban a pillanatban el is veszítetted.

a szavak
ma ütemek
nélkül oly sterilek,
s a műtőasztalon
én fekszem 
aszodtan
drága barátom
hol a dobbanás 
hiszi éltem,
cikk-cakk 
a létem
minden záloga.
váladék
vágyaim
elszívják mind
a kor alulfizetett
nővérei,
s a boldog 
donor
ki részedként
birtokol
ott magam leszek
valóban.

Jut eszembe, ismeritek a filozófiai eszmefuttatást? Eszerint, ha egy fa kidől az erdőben és senki sem hallja, akkor valóban megtörtént-e?
Ennek mintájára veszem a pléhpofát és megkérdem:
Ha egy férfi az erdőben kimondja a véleményét és azt egy nő sem hallja, akkor sincs igaza?

Dexi, aznap érkezett a huszonötödikhez. Az igazság pillanat volt az a nap, mondhatni pont olyan, mint amikor a sihederek először mérnek centit a farkukhoz. Egyesek hamar belátják, hogy faszból soha sem elég, s különben is, mindig akad nagyobb. Akár ambíciójuk teljes sutba dobásával elélnek napfényen, nem környékezi meg őket becsvágy. Mások annyira megrémülnek, hogy egy színjátékba csöppennek. Elegánsnak mondott zakókba bújnak, gyorsnak mondott kocsikra gyűjtenek, okosnak mondott telefonokkal járva kürtölik a nagyvilágba, hogy meg vannak elégedve.

Dexi feloldódott a kérdésben- megelégedésére kívülállónak kellett, hogy titulálja magát. Az önmaga felé forduló elégedetlenség megnyirbálta önérzetét, ám arra gondolt, hogy soha nem enyhül majd a tettvágy, s nem tudja mibe öltöztetni. Elméje olyan, mint egy pokoli motorblokk megfelelő felfüggesztés nélkül. Munkálkodása arra irányul, hogy ezt az erőt úton tudja tartani.

Aznap annyian jelezték figyelmüket, mint addig még soha.

Az egyszavas gesztusoktól, akár összetett mondatokig fajultak a megnyilvánulások, sőt, telefonok futottak be hozzá. Kedves önellentmondása egy pengén egyensúlyozott. Súlytalannak vélt helyzete, hogy éppen huszonötödik éve már, hogy világra tojták, s a felé irányuló megnyilvánulások kontrasztja megfelelően csattogóssá tették lelkét.

Aznapra koncentrálódott a szembesülés, hogy egykori álmait aligha érintette józanság, melynek hivatkozási alapja nem más lett volna, mint valós önmaga. Méregette az embert, aki nem egy napon született egy másik emberből, hanem egy negyed évszázad alatt kelt életre belőle. A kérdés időtlensége és folytonossága izgatta egyetlen napba koncentrálva: merre van a következő lépés?

Vannak álmok és vágyak, melyektől tudni kell elbúcsúzni. Elengedni őket, hogy valami nagyobbat álmodhassunk. Ami tegnap még teret adott a fejlődésednek, az holnapra béklyóba zár.

Nem az énnek kell változnia, hanem a kifejeződésének- gondolta Dexi, aki még mindig melleket szívott, de már nem az anyjáét. Inkább a reménybeli nőét, saját sarja anyjáét.

Istenem! Ments meg minket az ölebes nőktől!- mormolta Dexi, s dobott egy kétszázast a perselybe kifele jövet. Ennyit megér.

Az egyik legtátongóbb tátongó mélység ott tátongott, amikor az éjsötét hajú azt mondta:
-Shih-Tzu!
-Egészségedre! Parancsolsz? Remélem, csak átmeneti. 
Kérdezte, hogy az a márkája-e? Ezek után nem szeretett volna különben festeni, mint az, aki csak autókon, mobiltelefonokon, meg a csaja csöcsén keresztül tudja definiálni a világot. A jutalmát is elnyerte, abban a pillanatban, ráncigált szemöldök és száj üzente némán, hogy -idézem- "olyan seggfej vagy!", Dexi pedig könyékig hatódott. Többet nem is találkoztak, de búcsúzáskor Dexi még előkapta a telefont- szóval mit is, mondtál? Ezt felírom!

Ott kezdődik, hogy húszas éveikben először tör rá nőkre a feltétlen törődhetnék. A karrierizmus ám kiüti a szaros pelenkát, már az első menetben, de még egy ígéretes kapcsolatot is az intenzívre küld. A csupasz "négyfal" igaz megértő, de nem olyan kommunikatív, s valahogy élettelen. Summa summarum, valakihez gügyögni kell! Ekkor megtörténik a hiánypótlás Fifike személyében, tárgyában. Mert az öleb, az legyen Fifike. Én, legalább is, mindet így hívom. 

Aztán, Fifike elkezdi kitölteni a mindennapokat. Felkerül a fészbúkra, a barátnők is lájkolják, sőt, még a pasik is. Jaj de jó. A napirend észrevétlenül hozzá igazodik: reggel séta, utána etetés, délben fürcsi, délután kozmetika, este altatódal. Adj te is neki jóéjtpuszit!

Dexi, az évek gondos megfigyelése alatt kitapogatott egy ért a bal halántékán. Előfordul, hogy kidagad, és elviselhetetlenül lüktet. Az igazság pillanata ez. Míg eddig csak titokban rúgott bele Fifikébe, most, megelőzve az "én vagy a dög?" kérdéskört, gazdira gondolva, nyílt színen olyat vág Fifikébe, hogy nyekken. 
Következő pillanatban veszi is a kabátját, s távozik.

Dexi aznap találkozott a Hamissal.

"Kattogtatok, görgetek, lapozok, mondhatni elfoglalom magam, míg egy elégtétel meg nem érkezik. Hányszor érzem, hogy csak reflex itt minden megmozdulásom, tétova reakció az önmagammal való elégedetlenség tükrében. Visszfénye a magammal szembeni követelődzésnek, amit ostobaságom társtalanságnak fordít." 

-Azon gondolkoztam kifelé jövet a mosdóból, hogy legyél kedves, és nyugodtan üssél agyon, ha egy nap, mint meglett fotelrokker eljutok a megnyugvás olyan szintjére, hogy képes leszek a budimba egzotikus mangó illatú légfrissítőt tenni. Kibírhatatlan.

Aztán levágta magát, majd erős izgalmi állapotban rágyújtott, és folytatta:

-Mert ez, a komfortizmus ikonja, bazd meg! A komfortizmus meg a nihilizmus előszobája. Van-e még miért élni, amikor már az ember ilyenekre fordít bárminemű kapacitást, hogy milyen szagú legyen a slozi? Maracuya, evidens!

-Hoztál ide is belőle, apám.

-Ez az! Kimegyek, hogy otthagyjak valamit, ami már nem kell, erre visszajövök valamivel, ami még annyira sem kell. Ha ezt tudom, akkor inkább még tartottam volna. Mehetek végig a városon ezzel az egzotikus papaya illattal!

Dexi, mint Mózes vonult át azon a napsütötte délutánon a Váci utca nőtengerén.

-Engem nyócvanhat óta kihasznál a rendszer! Höhh! Érted mit mondok?- gesztiikulált P. Sanyi fennhangon, majd töltött még egy pohár kékfrankos rosét Dexinek. Igazából nem is gesztikulált, hanem apró darabokra vágta a tér-idő kontinuumot a kezével. A probléma gyökere ám inkább az volt, hogy ugyanez darabokban állt a fejében is. P. Sanyinak komplett összeesküvés elmélete volt, ügynökökkel, lefizetett ideggyógyászokkal, és a Magyar Köztársasággal úgy álá nature miként került ő a sárgaházba. 
Dexi mindeközben ült a gép előtt, bőszen kattintgatott, mivel reggel nyolcra asztalon kellett hogy legyen a meló, s az órát nézve éjjel tizenegykor nem állt biztató stádiumban. Előfordult a túlóra, hát most is. Ilyenkor Sanyi is előfordult. Komótosan helyet készített magának Dexi mellett, majd leült mind a hatvankilenc évével és Szabad Európa szinten megkezdte a kalózadást. Dexit sokszor ez tartotta ébren.
Az öreget csodálattal töltötte el, hogy mit lehet egy mezei laptop segítségével varázsolni, de csak kisiparos korából megőrzött diszkréciójával puhatolódzott. Nem volt tapintatlan, ölbefont karokkal, messziről tekintett a képernyőre, majd égbe emelt fejjel tette fel kérdéseit. Aztán továbbfolytatta történetét, s kiátkozta a Magyar Köztársaság bíróságát, alkotmányát, meg még pár fontosabb dolgot. Rikító, kristálykék szeme ilyenkor opálos lett és érdes hangon vagdalta:
EN-GEM MEG-A-LÁZ-TAK!
Öklével mellét verte, s fogadkozott, megnyeri a pert, s akkor majd megmutatja. Ezeknek. Mikor újabb csend ült a agyában, félhalkan odafordul:
-Szereted a jó pálinkát?
A válaszomra, persze, hideget szart az öreg. Már indult is a dugi piáért, majd egy szedett-vettet kávéscsésze szerűségbe, odaloccsantott egy deci valamit, aminek csak a szaga átszúrta a koponyámat. 
-Sanyi bácsi, ez most biztos? Tudja, dolgoznom kellene, meg… szabadkozott volna Dexi, mire Sanyi kaszált kettőt a levegőben lapaj tenyerével:
-Eh, he, ööööh! Igyad!
Megittam. 
Sanyi reggelig taglalta a titkos technológiát, amit sikerült kifejlesztenie, de sehogy sem tudta Dexi kiverni belőle a magyarázatot, hogy miként lépett kapcsolatba az EKG meg a fogasív. Olyan ez, mintha azt mondanám rizottó és Bramac tégla. Csodálkozott mennyire össze tud mosódni a téves önkép és az emlékek. De ismervén a történelem aljasságait, hagyott egy kiskaput, mondván, fogalma sincs mire lehet képes egy kényszerzubbony, s mire lehetett képes egykor Sanyi.

Ott állt Dexi a végtelen sivatag kellős közepén, bokáig a homokban, s hunyorogva nézett a villódzó neontáblába, melyen ez állt:
Kánaán!
Aztán pukkant egyet, majd kiégett a fénycső a francba. Minden sötétbe borult. Magához kapott, zsebeit forgatta az öngyújtóért, de nem lelvén azt, gondolataiban kezdett turkálni. Hamar kiderült, a látható világ mellőzése, a legjobb társ, ha az ember befelé akar nézni. Felvillantak az első képek, amikor rátalált oázisára. Egyre-másra kerültek elő képek abból az aktából, melynek nejlon bugyijaira alkoholos filccel és hivatali akkurátussággal firkált olyanokat, mint "otthon a semmi közepén", s egyebek. Visszanézte, amint paravánt emelt, tetőt ácsolt. A környéken lelt kacatokból hordott oda minden olyat, amit használhatónak vélt, s egy kedves szeméttelep lett élete színtere, de mégis a luxus töltötte el szívét. 
Szeme közben kezdett hozzászokni a sötéthez, így halványan körvonalazódni kezdett környezete. Tapogatva járt körbe, bizonytalanul lépkedett. Még sem hiányzott a fény. Kezdett belenyugodni, hogy nincs többé uralma az éj sötétje felett, a világ törvényszerűsége ez, hogy időnként eljön a visszavonulás ideje. El kell fogadni.
Dexi beleköpött egy nagyot a homokba. Ennyi baromságot! Kínosan érezte magát, hogy lehetnek ilyen átkozottul szentimentális gondolatai. Ha ezt valaki tudná... Kicsit megnyugodott, hogy már évek óta nem is került kapcsolatba másik emberrel. Természetesen, ott a világ végén erre annyi volt az esély, mint gyöngykavicsban francia drazsét lelni.
Az exodusban volt némi színpadiasság. Dexi acsarogva vonult ki, mindenkire köpködve, mert nem érezte otthon magát a többiek közt, mégis, mindig várt valakit. Arra gondolt, hogy példáján felbuzdul a mindenki, s majd követik őt, ahol aztán korona jogra emelik az "ugye megmondtam" jelvénnyel telitűzdelt egója trónján. Ő, pedig majd boldogan uralkodik a megtért lelkek felett. Később megelégedett volna egyetlen emberrel is. Az sem jött. Hiába. Tőle pár kilométerre, ragyogó technokrata város állt eltöltve polgárait megannyi komforttal és szolgáltatással, amit hülyék lettek volna odaadni a szabadságért...

Egy nap Dexi- azaz én- olyan pocsék módon ébredt, mint még soha. A szobába beköszönő pár erőtlen őszi napsugár nem tudta felmelegíteni. Mintha kihűlt volna, dacára a vaskos takarónak. Annak a takarónak, aminek máskor olyan kellemes női illata volt, ellenben most idegennek találtatott. Ismered az érzést nem? A nők illatát, azt melegséggel teli és potenciálisan az otthon lehetőségével kecsegtető feromonhalmazt, ami maradásra késztet. Ez az, amivel azon a reggelen nem tudott kibékülni. Olyan kisstílűnek érezte magát, mint aki kirabolt egy aktív heroinistát.

Félrefordult az ágyban, megérintve az ott fekvő meztelen szőke izzadt testét, mire a magánnyal vegyes undor futott át rajta, ujjhegyétől a farka végéig. Érthetetlen. Tegnap éjjel még görcsös rángások közepedte lövellte minden magját eme szőke szájának sikamlós menedékébe. Elmerülve a hévben, vadul csókolta utána, nem törődve azzal, hogy nő ajkairól saját maga köszön vissza.

Volt egy dolog, amit régről tudott. Ágyról-ágyra járva sokáig hitte, megszerzett, megnyert, elvett valamit, míg egyszer nem eszmélt, s jött rá keserves áron, hogy amíg erre gondolt, addig őt, magát, már régen kifosztották. Később egyre többet jött szembe ez az érzés, mondhatni az őrületbe hajszolva, mert mindig egy lépéssel előrébb szeretett volna járni, ám mindig egy távval lemaradva találta magát. Az alfahímet igen kellemetlen így előadni. Részese vagy egy női színjátéknak, amelyik arra hivatott, hogy elhihesd, te vagy a zsákmányoló férfi, s a feszes combok a sármod, dumád, intellektusod, BMW-kulcsod miatt nyílnak meg neked, miközben egész egyszerűen csak rád esett a női ösztön választása. Ugyanakkor tudatába kellett, hogy kerüljön: valahol mégiscsak veszít. Mert, aki bizonyosságot nyer, hitet veszít. Nincs többé női eszmény, az ártatlan ideál zuhant egyet a kilencedikről, emeletenként szörnyethalva.

Kikászlódott az ágyból, s kapkodva kezdte takargatni férfiasságát, mikor a szőke nyitogatni kezdte szemét, s kérlelte, bújjon vissza hozzá. Inkább zuhanyozni ment. A fürdőszobában a tükörbe bámult. Az ott sorakozó korrektorok, szemhéljfestékek, arcmaszkok, tamponok, egyéb női bizgentyűk egész armadája olyan idegenséggel vették körül, mint egy szenvtelen ügyészség, akik ma felállítják a vádat. Dexi- azaz én- mind a mai napig azzal él, amire ott, akkor ráeszmélt. Úgy tűnt fel előtte, hogy a féktelen testiségének szánt áldozás, megkerülve az érzelmeket, s vele minden súlyosnak hitt felelősséget, nem más, mint desszertet zabálni éhgyomorra.

Dexi elköszönt és sietve hazament. Többé nem találkozott azzal a szőkével. 

Amikor elkap a vágy, hogy valamit papírra vessek, vagy csak visszaköszönjek a monitoromon, mindig menny és pokol közt libikókázom. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy kásásra darál a hév. Szétforgácsolódom. Felönt egy hirtelen jött lelkesedés, visz magával: ha öt perc alatt technikailag kivitelezhető lehetne könyvet írni, akkor nem férnék el a fél világ könyvtárában. Vagy a világ fél könyvtárában. Aztán, még mielőtt elmennék, lelankadok. Csalódottan visszabújok a hajam mögé. Minden, mit mondhatnék, olyan irrelevánssá lesz, mint egy csomag másodosztályú szotyi.

Van, hogy elfagyott kezekkel nyomkodok a telefonon, mert ha nem teszem ott és azonnal, elveszítem. Egy nap Dexi, azaz én, valahogy bölcsész társaságba keveredtem. Tisztázatlan mennyiségű és minőségű szeszesital, s pár kövér slukk után a transz tollat és egy látványos B4-es jegyzettömböt vetett elő velem. Leültem egy lépcsőre, s a tinta megindult, minduntalan folyt belőlem a lázas roham. A tollam tolmácsolt mindent szűz lapjaimnak, néha érthetetlen rángásokkal, egy szeizmográf izgágaságával próbált alakot formálni az ingerületáramnak, ami agyamból érkezett. Mindig attól rettegek, elveszítek valamit, a pillanatot, a vesszőt odatenni, ahová született. Felfogni téged. Eljutni magamhoz.

Látom, összebújnak. Hallom, suttognak. Érzem, gyanakodnak:

-Te, ez minket analizál… folyton ír, ki ez itt?

Nem tudták, hogy akkor már régen túl voltam rajtuk. Mindenkit láttam egyenként. Milliméter pontossággal meg tudtam volna mondani, kiért mennyire kell kinyújtanom a karomat. Ők pedig bőszen figyelték a kisujjamat. Ha maradok még talán diszkréten megköveznek, apró kavicsokkal:

-Figyelj már… Te, amikor egy társaságban vagy, mindig így szoktál? Leülsz valahova és írogatsz? Nem értem, nem láttam még ilyet… Ne haragudj, nem azért mondom, csak… noh, fura.

-Nekem most… így jó- válaszolta Dexi- azaz én, azzal a vontatottsággal, ami egy gondolatfonalának végleges elvesztését siratta. Feltétlen válaszolni akartam embertársamnak.

Nagy lendületet véve vettem irányt a klubterem felé, ahol egy M16-os szűnni nem akarván lőtte rám hatágú, ibolyakék lángcsóváit, kölcsönözve azokat a dj-pult ártatlan sztroboszkópjától. Ismét ott döglöttem, a sikertelen kapcsolatfelvételek tömegsírjában, lehajtott fővel, míg körülöttem mindenki önfeledten ordibálta, hogy:

„homokkal teli a szám, szép vagyok, mosolygok rád…”

Mielőtt megkérdeznéd, tudatom veled: van néhány történetem, amit el kell mondanom. Hogy miért? Talán azért, mert azt akarom, hogy tanulj belőle, vagy köpök rád, s csak arról van szó, hogy nekem így jó. Az is meglehet, hogy csak idegesített az egyhelyben villogó kurzor. Rád bízom. Dexi Liamond vagyok. Ez, persze lényegtelen, tekintve, hogy nevem egy pornó színésznő, bizonyos Lexi Diamond nevéből kreáltam, a kezdőbetűk megcserélésével. Te szólíts csak nyugodtan Dexinek. Az közvetlenebb, s így hozzájárulsz egy bizalmasabb légkör kialakításához közted és köztem, hogy a történeteimet könnyebben átadhassam. Rólam annyit kell, tudj először is, hogy aktív dohányos vagyok. Leginkább azért, mert nem akarok passzív dohányosként megdögleni. Legalábbis, azt nem akarom, hogy néhány képmutató jószág a mondvacsinált statisztikájukban úgy címezzenek meg a tepsin, mint a passzív dohányzás áldozata. Utálok áldozat lenni. Mindazonáltal élvezem is. A dohányzást.

Nagyon sokszor ültem már le egy kellemes kávézóban, vagy romkocsmában ezzel a szöveggel csajozni. Ledobtuk magunkat, s míg a rendelt kör ki nem ért, amolyan in medias res nyitottam, mint azon utálatos fajzatok, akik leülnek egy asztalhoz kártyázni és egyből betolják az „all in”-t. Mint utóbbiakkal, velem is megesett, különc játékomban, hogy vagy vesztesen távoztam, s aznap este nem volt dugás, vagy vittem mindent. Kedvenc rózsaszín mamuszt, vagy atlétatrikót esetleg ezüst gyűrűt. Egy valami ám közös volt. Senki nem kérdezte meg, hogy mi is lenne hát az a történet, amire a legelején hivatkoztam. A dolog súlya az volt, hogy akkoriban nem is lett volna mit mondanom. Miközben egyre-másra kiröhögtem a kisstílű blöffömre adott válaszokat, sosem mertem szembenézni vele, mi lesz, ha egy nap valaki tényleg rákérdez a lapjaimra.

Mára ez kicsit másként fest. Alig várom, hogy egyszer valaki rákérdezzen, hogy mi is az, amit még soha sem mondtam el. Túrjon bele gyűjtögetett kacatjaim lila fröccsöntött kosarába. Nyúljon az ágyam mögé hajigált fecnijeimért, amelyek elkúrt sorokat rejtenek. Rá bíznám. Bár mindig szeretnék a reflektorok kereszttüzében ragyogni, ilyen téren sokkal jobban örülnék, ha egyetlen ember közelítene a saját zseblámpájával, kifejezetten engem átvizsgálandó.

 A bizonyságot előbb magamban kell megtalálni, aztán minden más bizonyságot nyer.

 Az érzés? Akár ha magamraszívtam volna a zsugorfóliát. Eltűnök egy több ezer oldalas, üres katalógusban.

Elhantol a semmi, s még hallom, ahogy halkan visszhangzik a nászmenet utolsó gyászéneke. A gondolataim, a reményeim, a zabigyerekként dugdosott vágyaim, mind esküdni vártak, s most temetniük kell. A résztvevők mind egyformák, mert mindannyian a te képedet viselik. Szőkék, talpig feketében tüll alatt rejtegetett könnyekkel, kiskesztyűkben szorongatott slusszkulccsal, hogy mielőbb elhúzhassanak innen. Én már úgy sem tudom, miként az élet továbbja: amint beültek a meghatározhatatlan rózsaszín Yarisukba, mindegyik megy tovább a saját útján. Még nem fogták fel, talán nem is fogják. Mi tagadás, nekem is elég nehéz felfogni, hogy mi a helyzet, így marad az, hogy egy darabig még kísértek emlékekben, majd az is megfakul.

Hideg van, sötét, s én várok egy szép tavaszt. Talán a szőke elnéz hozzám, mikor már nem lesz ilyen rémisztő hideg, s joggal viselheti lengébb darabjait.

Talán feltámadok.

Mai kínzó kérdésünk:

Mi van a legalján?