Készülő újabb projekt. Eredetileg nem ez lett volna a címe, de a napokban találkoztam pár kampányfotóval, melyek igen-igen tetszettek, s "ezt" a címet viselték. Nekem pedig már egy jó ideje érlelődött az elképzelés a fejemben, miért ne viselhetné hát ugyanazt a nevet?!
Szóval lesz itt minden: indulatos próbababák, akik egy csöppet besokalltak az utcai nyálcsorgaó, bámész bagázstól így éppen kitörni készülnek a számukra fenntartott felszínes börtönből.
De még messze a kifejlet.
Marhára szeretem ezt a számot, de leginkább klippel az igazi. A világ leglazább csövese, már ha hihetünk neki. Vagy nem. ---Sanyi--- jut róla eszembe. Sanyi pedig az, akiről fogalmam sincs, hogy ma mi lehet vele, ugyanis is bezárták az egész pozdorjavárat, melynek emeleti lyukában lakozott néhány szakadt négyzetméteren.
A harmadik kerek egész perctől indul a só (show).
http://ahalakalatt.blog.hu/2011/03/29/szolits_csak_dexinek_v
Jani kollega meglátván a beállítást, egyrészt saját gyermekkori élményeből táplálkozva, másrészt lapot húzván a huszonegyre, ím ígyen kiáltott fel:
-Miért nem inkább a Cicavízió megy a tévében?
-Nah, jó, legyen -feleltem nagy durcásan
Oldalbordám további kalandjait nyomon követve, valószínűsíthető, hogy nem ment el a lambós csávóval, ugyanis hip-hop egy echte legénylakásban találta magát. Van itt minden, retró tévé, retró lemez reklámmal, mi több még a hűtő is retró. Azon túl együtt van minden, ami csak egy férfinak kellhet, adás a dobozból, sör a hűtőből, meg két tárcsa egy-egy rúdon. Ebbe a kis magányos idillbe telepedett be a lovaginánk, azzal a határozott mozdulattal, ahogy felpattant a készülék tetejére, jó látványosan verni a szeget, természetesen szétvetett lábakkal. Hogy máshogy. Megtestesítve a tipikus női attitűdöt, hiúság kulcsát, miszerint:
"Lécci, lécci, hagy legyek mán én a figyelmed középpontjába' (kizárólagosan)!"
ICIIII. Legalább is, ahogy én nevezem, egyfajta tanulmány projekt,arról hogyan is festhetne egy korszerű magyar intercity, ami szolgáltatásaiban és esetleg a halkan kimondott menetidejében is el kellene érje a XXI. század színvonalát. Ez nem az én közvetlen aztalom, így megmaradok annál, hogy a jármű esztétikáját és funkcionalitását vizsgálom, ami az utas számára eddig "álmodni sem mert" lehetőségekkel kecsegtet.
Mai oldalbordám, mint mese-parafrázis született meg. Az ártatlan Piroska hófehét kis cangáján, egyszál semmiben homorít háttal, és domborít fenékkel. ez önmagában még nem okoz neki érziki örömöket, kivétel, mikor a mellette haladó fullfekete lambó gyökketővel araszolgat. A naívat naívan játszó kislágy pedig odaszól:
-Miért olyan pirosak a hátsó lámpáid?
Mióta az ezoteringyóktól tudom, hogy a takarítással voltaképpen én magam is megtisztulok, azóta az ebből fakadó ellenszenvre fogom a lustaságomat. No de, tavasz ide, meg oda, ha másért nem is, de a mindent felemésztő retek miatt muszáj vagyok eszközt ragadni. Meg mert nem tudok bejárónőt tartani. Pedig úgy lenne abszolút lehetetlen a Szentháromság vonalam, ha az általam vázolt "szűz latexben" az önmagában való erős lehetetlenségét még megfejelné azzal, hogy mondjuk egy jó szopás után elmosogat nálam. És látá az Úr, hogy ez jó!
Szóval lett új tűzhelyem. Meg fürdőkádam is. Persze, ahogy öcsém fogalmaz - a kéjbarlangomat mindig pedáns rendben tartom. Igen ez a szobám lenne, mint elsődleges munka- és életterem.
Jut eszembe: egy régi álmomban egykori egyetemem alagsori labirintusában bolyongtam, ahol mindent beborított a félhomály. Ahogy zihálva futkorásztam ott, egyszer csak elém termett egy, a sok magas, olajzöldre festett szárnyas ajtó közül. Zománc tábla állt rajta Haettenschweiler-esen összeszorított szigorú, talpatlan betűtípus félével, pont így:
Ez,persze nem a Meine Lebensraum -ahogy azt mondhatnám a Nietzschét kisajátító nácik mintájára, még mielőtt itt bárkinek torkán akadna a szabbati maceszgombóc! Bár már oly mindegy, hiszen az is egyértelmű hogy ma nem álltam le kétezret lépve. Pedig ha pedigrés góbi gyerek lennék, lehet nem itt tartanék, s mentegethetném magam én is olyan, mára már kötelezővé vált zsidó jópofaságokkal, mint a blankolt faszt illető "áhh, gyerekkoromban fitymaszűkületem volt" lőzung. Nem, nem Endlösung, ne köss belém!
Szóval, ha a megtisztulás odabenn el is marad, s csak a kezem kopik el a mindenféle mocskos nagy X-szel jelzett irritatív szerektől és súrolódróttól, azért némi tiszta párlat mégiscsak lecsepeg. Badarság lenne azt hinnünk hogy függetleníteni tudjuk magunkat mindenféle korszellemektől, amelyek gyilkos módon meghatározzák szellemi berendezkedésünket, s erre intézményrendszerek épülnek, egyház, oktatás, média, kormányok és egyebek képében. De ha ezt el nem is érhetjük, mégis csak próbálkoznunk kell, úgy, ahogy én sem leszek roppant pedáns ember soha az életben, de időnként fegyelmezhetem magam.
(Kiegészítés: olyan címke listát adtam ehhez a bejegyzéshez, hogy idetalál majd az összes neonáci, s majd csalódnak egy nagyot, hogy én tavaszi nagytakarításomról, meg az idióta álmomról írok. Kiábrándító leszek, tudom. Nekik is. Ezzel kapcsolatban pedig két igazság jut eszembe, az egyiket Jézus Krisztus mondta, a másikat pedig nagyanyám- Isten nyugtassa ez utóbbit lévén, hogy a másik feltámadott! Szóval ő mondta, mármint nagyanyám, hogy "fiam, szolgálj mindig egy kicsit az ördögnek is, mert sohasem tudhatod, hogy ki visz el!" Lévén, hogy én egyik szurkolótáborhoz sem tartozom, azt hiszem, rám a megfeszítettnek szavai lesznek igazak: "így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból." )
Ideálteremtés.
Mentem fel a szúette, áporodott csigalépcsőkön, s már a bejáratnál éreztem a torony galambszaros magányát, ahol harangokat hergeltem egykor, apámmal. A villanymotor felpörgött, a ráhúzott gumikarikák egy lemez lapáthoz tapadva kilendítették a többmázsás harangokat. Lehet már egy évtizedes is ez az emlék, jó ideje már, hogy indukciós hajtás lengeti a bronz nyelveket, melyek visszhangot vernek a faluban.
Csak a karzatban foglaltam helyet, és hallgattam az esperes ömlengő és manírokban fürdetett beszédét, ami mondanivaló után kiáltott. Volt benne valami szemrehányás, de azon kívül csak üres frázisok pattogtak oda-vissza a falak között. Tónustalan volt, monoton, nem úgy, mint az orgonaszó, melynek minden egyes hangja más-más irányból környékezett meg.
Aztán elhangzott egy mondat, amin kedvem lett volna hangosan felröhögni. Minden második-harmadik hangzó sokszorosan lett megnyomva, úgy állapíttatott meg a szentencia:
-Azzz éééélet legggnagyobbbb ellllenssssége, a hallllál.
Ez igen, Feri, brávó, brávó. Továbbá a tűz legnagyobb ellensége a víz, a fehérnek meg a fekete. Összeszedsz még pár ilyet, és máris megvan egy prédikációra való. Kellően vontatott előadással pedig mindjárt fél óra tiszta játékidő, reklám nélkül.
Aztán azt mondta:
-A ma emmmberrrrének ninccccs szükssssssége az Iiiistennnnre.
Jaj, Feri. Neked ez a legnagyobb gondod? Az embereknek ma az emberekre sincs szükségük. Egyszerűen előttem lebeg a kép, mikor tizedekkel, századokkal ezelőtt az egyszerű parasztok minden vasárnap akkurátusan felöltöztek és beültek a templomba. Ott találkozott fiú és lány, férfi és nő, apósa és menye, sógora és komája… mindenki. Ez a találkozás volt a lényeg, ami közösség életében fontos szertartás volt, fontosabb és profánabb, mint Isten mibenlétében való gondolkodás, mely aligha nem az egyszerű és naiv elmét egyáltalán nem foglalkoztatta. Inkább a bor, vetés és aratás, meg az hogy mi van a dunyha alatt.(Kéj)sóhaj. Röhögés és böfögés.
Aztán hazamentem telepakoltam magamat magunkféle főtt sonkával, tojással, friss kaláccsal és elővettem a horizont Krisztus műsorszámot, mikor is T-alakban elterülve fekszem a padlón és csak szuszogok a teltségérzettől. Mi ez ha nem kegyelem?
Azt gondolom, hogy a kortárs költészetet tekintve, ezennel mindenki elmehet a picsába. Lehet ehhez valamit még hozzá tenni? Egy darabig biztosan nem!
Egy szó mint száz, a google kereső motorja szíveskedik megírni a költeményedet helyetted is, neked csak hergelned kell rövidke töredékekkel.
http://googlekolteszet.tumblr.com/
A teleírt egzotikus lány, akinek olyan alkata van, ahol minden idom grammra kiszámított. A szenvedély pedig túláradó.
Chi from Alexander Tikhomirov on Vimeo.
További adekvát válaszok a harmadik generációs IC-re és IC +-ra
Vázlatok korszerű ülés kialakítására (a belteret illető legsúlyosabb problémára) ennek háttámlájába integrált asztallal, akár soros, akár páholyos kialakításhoz. Konzolos asztal, mely a szekrényvázban kapaszkodik és az oldalburkolat felől nyúlik be az utastérbe, így kvázi „nincs” lába, mely kényelmesebb elhelyezkedést biztosít. Ugyanez vonatkozik az ülésekre is, amelyek szinte lebegnek a térben, csökkentve ezzel a zsúfoltságérzetet, komfortosabbá téve az utazást, s nem utolsó sorban megkönnyítve a takarítást.
A poggyásztartókat egy-egy páholyosztásban C alaprajzban rendezném, így visszahozva egy régebbi klasszikus kialakítás hangulatát, mely egykor minden személykocsi sajátossága volt. Ilyenkor nem csak az ülések álltak páronként egymásnak háttal, hanem a felettük található poggyásztartó is, ami keretbe foglalta ezt az egész egységet. A kerettel viszont óvatosan bánnék, pont azért, hogy az eredetileg megfogalmazott légies koncepció megmaradjon.
A világítás kombináltságát adhatná egy derített surlófény a falak tövétől a mennyezetnek irányítva, illetve direkt, LED-es megvilágítás a közvetlenül az ülők feje felől. Sajnos a tervek kidolgozásával mai napig csak idáig jutottam, melyek így is sok időt igényelnek, s igény illetve lehetőség hiányában nehézkes folytatni.
Sokat gondolkodtam mindenféle tematikus vagy tematikusabb blogokon, némelyikbe bele is kezdtem, de valahogy ez áll a szívemhez legközelebb, illetve híven tükrözi a "mindenes" hozzáállásomat, hogy inkább ide teszek minden mást is. Kifejezetten olyan dolgokra gondolok, melyeket kedves gyermekeimnek tartok, még ha azokat eredetileg meg is csúfolták, vagy csak ignorálták. Kicsit ilyen dolog az, mikor a leendő és Szolnokon éppen gyártás alatt álló Intercity kocsi formaterveit csináltam, melyek elvesztek a mindenkori politikai csatározásban és önérdekű kisstílűségben. Saram van nekem is ebben, hiszen nincs, bár jellememből fakadóan soha nem is lesz elegendő rutinom arra, hogy ezeket a csatákat meg tudjam vívni. Nem erre hivattam.
Pár bejegyzésem most erről a harcról fog szólni megőrizve azt magamnak és a későbbi emlékezetnek.
Így nézett ki az a beltér, melyet kissé, a betokosodott hagyományoktól elrugaszkodva kívántam megfogalmazni, kissé talán steril, de annál modernebb huszonegyedik századnak megfelelő igényeket kielégítve.
Mi mindenre jó, ha lányok bedrogoznak? Hát erre:
Búg, dörmög, sóhajt és liheg... olyan, mint egy gyengéd szeretkezés. Igen, ennek a számnak a mellbimbóit az ujjaim közt érzem.
A mester odavágta a zománcos fazekat a földhöz. A mester rúgott rajta egy nagyot.
-A máz idővel mindenrűl lepereg!- dünnyögte nikotines sárga bajsza alól a mester.
Miska mester, ugyanis, szakmájának nagy tudója volt, igazi bádogos, sokad íziglen visszamenőleg. Mint minden mesterben, benne is megvolt a hajlam, hogy a világot saját szakmáján keresztül magyarázza, s annak tapasztalatait kiterjessze az egész univerzumra. Istennek tetsző kedves önhittség és elfogultság ez, az egyszerű ember parafrázisa. Míg a Bibliát ugyanis, már elemi osztályos írás-olvasás tudással is ki-ki kedve szerint magyarázhatja, vagy tagadhatja, de a matéria… az, valami teljesen más!
-Hát még a’, melyiknek lelke is van! – Emelgette cirokszín bajszát, kissé fenyegetően Miska, aki pipájának tömködése közben arra szeretett volna kilyukadni, hogy voltaképp egetrengető marhaság bármi irományt magyarázgatni, mikor még az Embert sem ismerjük.
-Ha én Istennek vónék, há’ én bizon kiröhögném magunkat! – mondta Miska, jókorát szívva pipájába, miközben másik kezével csapott egyet a térdére. Aztán felvette a földről immár selejtessé vált árut. Egyet azok közül, melyeket ma reggel még a piacra vitt nagy lelkesedéssel, de ott szinte semmin sem tudott túladni, csak megköpködték portékáját. Azt mondták, lepereg a máz. Miska mindig is tudta, hogy munkáinak lelke van. Az emberekről is ezt vélte, de ebben gyakran elbizonytalanodott.
Nézegette saját teremtményét, s figyelte a sebet, ahogy az megsérült az előbbi indulattól. Míg az előbb az emberekre volt mérges, most maga ellen fordította haragját. Ha úgy tetszik, gondolta, önön gyermekét kárhoztatta hulladék-sorsra, az emberek- számára nem tetsző- viselkedése miatt.
Miska ismerte a párhuzamot.
Akár gondolataiban, akár keze munkájában.
-… mindenrűl lepereg…- motyogta, miközben Juliskájára gondolt, aki már jó két éve, hogy nem bírt el a tüdőgyulladással és a kert végében talált nyugalomra. Sajnálta, hogy nem tanult inkább ispotályosnak, mert akkor bizony kigyógyította volna, az ő Juliskáját! Nem tudta elűzni fejéből a gondolatot, hogy az egykor bájos, pirospozsgás arc miként adatik át az enyészetnek a föld mélyében. Mert, hiszen porból lettünk, s porrá leszünk,- ahogy azt megmondta a pap is feleségének bádogból vert kopjafája felett. Emlegetett az még valami vigaszt is, de Miska sehogy sem akart ezektől vigasztalódni.
-…lepereg…- nagy sóhajjal vette tudomásul, hogy ha telik is, de nem múlik.
Nagy lieblingem ez a kis tüchtig dán Barbie, Mette Lindberg. Amit művel a bandájával azt leginkább tényleg csak a pszichedelikus pop műfaji megnevezés fedheti. Van benne valami kislányos, affektálós báj, kedves kis modor-királynő, aki olyan, mintha nyolc évesen úgy fújta volna el a szülinapi torta gyertyáit, mint maga a világ közepe, s azóta úgy maradt. Vékonyka virgácsain úgy billeg, mint valami törékeny kismadár, s ha létezik Csodaország, létezik benne Alice, akkor ez a perszóna itt Ő.
Többé nem rejtegetek senkit és semmit. Senkiért és semmiért. A csomag a magam teljességéből- vagy ha úgy tetszik csonkaságából jár. Revíziót magammal, s viselt dolgaimmal szemben egyedül én rendelhetek el.
Fájdalmasan pártoltak el mellőlem a szebb jövővel kecsegtető mosolyok. Elítéltettem valami tehetetlen sodródásban, a fejemre olvasott átkok közt, holott csak szeretni szerettem volna, amit vagy visszautasítottak gyávaságból, vagy semmibe vették telhetetlenségből. Lehetek fiatal, lehetek tanácstalan, lehetek hirtelen, bosszús, vagy indulatos, de hatalmas igénnyel, hogy szerethessek. Nem mentegetem magam. Igen sok mindent égettem fel magam mögött, s habár meg nem kérdőjelezhetem régi tetteimet, azok óvatosságra intenek a jövővel kapcsolatban. Mert nem csak egy másik embert vesztettem vele, hanem magamból is egy-egy darabot.
Bárki könnyen része lehet az életemnek, de akad olyan, akit elengedni minden keserűség ellenére is nehéz és komoly feladat.
Egy félresikerült kapcsolat tanulságát, akár egy ilyen egyszerű pop dalocska is elmagyarázhatja, helyettem.
Ott ült a kirakatban. Püspöklila volt, mint a fala. Jól látszódott az utcáról ő is, s a másik is –világoskékben- hiába háttal ültek. Ez így is van jól, hiszen ezt szereti, középen, megvilágítva. Nem úgy, mint mikor velem ült és süppedt el a félhomályban, kényelmetlen feszengésben. Ahol rovarok díszítették a falat. Ilyenkor azt kérdezte: mondd, talán szégyellsz engem?
Törékeny és csillogó üvegek, bennük pár korty méregdrága alkoholos mámorral. Sokkal nagyvilágibb díszlet annak a nőnek, akit, mint sziluettet szerettem, s miközben próbáltam színeket keverni a fekete keretei közé, azok civódások közepette idő előtt elszáradtak, s leperegtek róla.
Remélem, azóta már jól alszik.
