A Halak alatt...

 Az érzés? Akár ha magamraszívtam volna a zsugorfóliát. Eltűnök egy több ezer oldalas, üres katalógusban.

Elhantol a semmi, s még hallom, ahogy halkan visszhangzik a nászmenet utolsó gyászéneke. A gondolataim, a reményeim, a zabigyerekként dugdosott vágyaim, mind esküdni vártak, s most temetniük kell. A résztvevők mind egyformák, mert mindannyian a te képedet viselik. Szőkék, talpig feketében tüll alatt rejtegetett könnyekkel, kiskesztyűkben szorongatott slusszkulccsal, hogy mielőbb elhúzhassanak innen. Én már úgy sem tudom, miként az élet továbbja: amint beültek a meghatározhatatlan rózsaszín Yarisukba, mindegyik megy tovább a saját útján. Még nem fogták fel, talán nem is fogják. Mi tagadás, nekem is elég nehéz felfogni, hogy mi a helyzet, így marad az, hogy egy darabig még kísértek emlékekben, majd az is megfakul.

Hideg van, sötét, s én várok egy szép tavaszt. Talán a szőke elnéz hozzám, mikor már nem lesz ilyen rémisztő hideg, s joggal viselheti lengébb darabjait.

Talán feltámadok.