Az egész olyan, mint mikor azt a két surranó tükörkígyót bámulod a vonatablakból, melyek szigorú párhuzamban tartanak veled. Az I-szelvények monoton súlytalanságban lebegnek vagy egy arasznyira a surranó kavicságy felett. A rohanó murva zajából egy-egy pillanatra a perifériából felvillan a talpfák kerítése, mint véletlen megcsípett bizonyítéka annak, hogy valami változik. Úgy tűnik, mint egy vonalközbe foglalt zagyvaság, akár a kezdő elemis első próbálkozásai a csíkos füzetben.
Türelmetlen és ingerült lévén a tekinteted gyorsan hátrébb veted, és ekkor pillantod meg azt a rengeteg sziluettet, ami elrohan melletted. Fák, oszlopok, házak mozgása tudatják egyhelyben ültőddel, hogy a zavarban (is) haladás van. Néha utána kapsz tekinteteddel valaminek, de amint az kirohant ablakodból, tudod, hogy világod kevesebb lett egy meg nem nevezett alakkal. Ne aggódj, ekkor már a sokadik után kapkodsz újra, és újra.
Majd megpillantod a kétes távolt. A horizontot: az enyészet absztrakt egyenesét mely felzabál mindet, ami változó. A minden az, amire szüntelen vágysz, és a semmi, amit ebből elérsz. Kérdéseid, melyek önmagadra, az életre, igazságra vonatkoznak, örökre válaszolatlanok maradnak, mindamellett, hogy pontos felelet van mindenre. De te ne foglalkozz ezzel. Csak élvezd az utazást.
