A Halak alatt...

Amikor elkap a vágy, hogy valamit papírra vessek, vagy csak visszaköszönjek a monitoromon, mindig menny és pokol közt libikókázom. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy kásásra darál a hév. Szétforgácsolódom. Felönt egy hirtelen jött lelkesedés, visz magával: ha öt perc alatt technikailag kivitelezhető lehetne könyvet írni, akkor nem férnék el a fél világ könyvtárában. Vagy a világ fél könyvtárában. Aztán, még mielőtt elmennék, lelankadok. Csalódottan visszabújok a hajam mögé. Minden, mit mondhatnék, olyan irrelevánssá lesz, mint egy csomag másodosztályú szotyi.

Van, hogy elfagyott kezekkel nyomkodok a telefonon, mert ha nem teszem ott és azonnal, elveszítem. Egy nap Dexi, azaz én, valahogy bölcsész társaságba keveredtem. Tisztázatlan mennyiségű és minőségű szeszesital, s pár kövér slukk után a transz tollat és egy látványos B4-es jegyzettömböt vetett elő velem. Leültem egy lépcsőre, s a tinta megindult, minduntalan folyt belőlem a lázas roham. A tollam tolmácsolt mindent szűz lapjaimnak, néha érthetetlen rángásokkal, egy szeizmográf izgágaságával próbált alakot formálni az ingerületáramnak, ami agyamból érkezett. Mindig attól rettegek, elveszítek valamit, a pillanatot, a vesszőt odatenni, ahová született. Felfogni téged. Eljutni magamhoz.

Látom, összebújnak. Hallom, suttognak. Érzem, gyanakodnak:

-Te, ez minket analizál… folyton ír, ki ez itt?

Nem tudták, hogy akkor már régen túl voltam rajtuk. Mindenkit láttam egyenként. Milliméter pontossággal meg tudtam volna mondani, kiért mennyire kell kinyújtanom a karomat. Ők pedig bőszen figyelték a kisujjamat. Ha maradok még talán diszkréten megköveznek, apró kavicsokkal:

-Figyelj már… Te, amikor egy társaságban vagy, mindig így szoktál? Leülsz valahova és írogatsz? Nem értem, nem láttam még ilyet… Ne haragudj, nem azért mondom, csak… noh, fura.

-Nekem most… így jó- válaszolta Dexi- azaz én, azzal a vontatottsággal, ami egy gondolatfonalának végleges elvesztését siratta. Feltétlen válaszolni akartam embertársamnak.

Nagy lendületet véve vettem irányt a klubterem felé, ahol egy M16-os szűnni nem akarván lőtte rám hatágú, ibolyakék lángcsóváit, kölcsönözve azokat a dj-pult ártatlan sztroboszkópjától. Ismét ott döglöttem, a sikertelen kapcsolatfelvételek tömegsírjában, lehajtott fővel, míg körülöttem mindenki önfeledten ordibálta, hogy:

„homokkal teli a szám, szép vagyok, mosolygok rád…”