A Halak alatt...

A mester odavágta a zománcos fazekat a földhöz. A mester rúgott rajta egy nagyot.

 -A máz idővel mindenrűl lepereg!- dünnyögte nikotines sárga bajsza alól a mester.

 Miska mester, ugyanis, szakmájának nagy tudója volt, igazi bádogos, sokad íziglen visszamenőleg. Mint minden mesterben, benne is megvolt a hajlam, hogy a világot saját szakmáján keresztül magyarázza, s annak tapasztalatait kiterjessze az egész univerzumra. Istennek tetsző kedves önhittség és elfogultság ez, az egyszerű ember parafrázisa. Míg a Bibliát ugyanis, már elemi osztályos írás-olvasás tudással is ki-ki kedve szerint magyarázhatja, vagy tagadhatja, de a matéria… az, valami teljesen más!

 -Hát még a’, melyiknek lelke is van! – Emelgette cirokszín bajszát, kissé fenyegetően Miska, aki pipájának tömködése közben arra szeretett volna kilyukadni, hogy voltaképp egetrengető marhaság bármi irományt magyarázgatni, mikor még az Embert sem ismerjük.

 -Ha én Istennek vónék, há’ én bizon kiröhögném magunkat! – mondta Miska, jókorát szívva pipájába, miközben másik kezével csapott egyet a térdére. Aztán felvette a földről immár selejtessé vált árut. Egyet azok közül, melyeket ma reggel még a piacra vitt nagy lelkesedéssel, de ott szinte semmin sem tudott túladni, csak megköpködték portékáját. Azt mondták, lepereg a máz. Miska mindig is tudta, hogy munkáinak lelke van. Az emberekről is ezt vélte, de ebben gyakran elbizonytalanodott.

Nézegette saját teremtményét, s figyelte a sebet, ahogy az megsérült az előbbi indulattól. Míg az előbb az emberekre volt mérges, most maga ellen fordította haragját. Ha úgy tetszik, gondolta, önön gyermekét kárhoztatta hulladék-sorsra, az emberek- számára nem tetsző- viselkedése miatt.

Miska ismerte a párhuzamot.

Akár gondolataiban, akár keze munkájában.

 -… mindenrűl lepereg…- motyogta, miközben Juliskájára gondolt, aki már jó két éve, hogy nem bírt el a tüdőgyulladással és a kert végében talált nyugalomra. Sajnálta, hogy nem tanult inkább ispotályosnak, mert akkor bizony kigyógyította volna, az ő Juliskáját! Nem tudta elűzni fejéből a gondolatot, hogy az egykor bájos, pirospozsgás arc miként adatik át az enyészetnek a föld mélyében. Mert, hiszen porból lettünk, s porrá leszünk,- ahogy azt megmondta a pap is feleségének bádogból vert kopjafája felett. Emlegetett az még valami vigaszt is, de Miska sehogy sem akart ezektől vigasztalódni.

 -…lepereg…- nagy sóhajjal vette tudomásul, hogy ha telik is, de nem múlik.