Ott ült a kirakatban. Püspöklila volt, mint a fala. Jól látszódott az utcáról ő is, s a másik is –világoskékben- hiába háttal ültek. Ez így is van jól, hiszen ezt szereti, középen, megvilágítva. Nem úgy, mint mikor velem ült és süppedt el a félhomályban, kényelmetlen feszengésben. Ahol rovarok díszítették a falat. Ilyenkor azt kérdezte: mondd, talán szégyellsz engem?
Törékeny és csillogó üvegek, bennük pár korty méregdrága alkoholos mámorral. Sokkal nagyvilágibb díszlet annak a nőnek, akit, mint sziluettet szerettem, s miközben próbáltam színeket keverni a fekete keretei közé, azok civódások közepette idő előtt elszáradtak, s leperegtek róla.
Remélem, azóta már jól alszik.
