Már szürkült az ég, mikor záródott az ajtód és magadra hagytalak. Méretes lépésekkel baktattam lefele a domboldalból, jelenleg a fagy is enyhébb volt, s nem kívánta kiszívni belőlem a lelket. Különben is, azt valami teljesen más foglalkoztatta.

Meglehet, be vagyok oltva józanság ellen. A racionalitás kiszorítatott valami félreeső peremvidékére az agyamnak. A hit valahogy így működhet, s a külön grátisz benne, hogy nem áll meg az agyamban. Kívánja minden darabom, bár jelentős esélyt latolgat a hasnyálam is arra, hogy a hazárd játék e formája nem életbiztosítás. Mégis a hitet választom. Néha jelentőségteljes előadásokat tartok, hol magamnak, hol neked, vagy valakinek, aki meghallgat, jelezvén, hogy mennyire felnőttem, holott szó sincs erről. Gyermek vagyok, és az is akarok maradni. Mert, aki bizonyosságot nyer, hitet veszít. Azt mondom, feláldoznék az éveimből, csak, hogy könnyítsek rajtad. Szerintem csak azért nem jelentkezett még a fogtündér, vagy a lápi manó, mert a hitemhez ragaszkodom, legalább is, ahhoz a megmaradt kevéshez, mely korlátol, biztosítva a felől, hogy ilyen marhaságok már nem léteznek. Mintha az élet törvényszerűsége legnagyobb ellenszenvemre is azt kívánná véghezvinni, hogy megfosszon egyik erősségemtől. Te vagy az alany, akinek viszonyításában elemezni tudom magam, majd én vagyok a másik, aki révén analizállak téged. Azt, hogy magadhoz engedtél, egyik pillanatban úgy élem meg, hogy megtettél egy lépést felém, felülírtad az eddigi félelmeidet s teret engedtél nekünk. A másikban, pedig arra gondolok, hogy lehet, azzal a hittel fizettél ezért, aminek a szikrája eddig még ott pislákolt benned, ami eleve lehetővé tette, hogy gondolj rám, akkor is, amikor olyan szívesen messze űztél volna magadtól.

Várakozással teli minden percem. Lehetőségre várok. Az olyan illuzórikus bárgyúságok, mint a fent említett meselények leltárba vételével tapasztalt hiányérzetek arra döbbentenek rá, hogy a hol marad a hitem kézzelfogható nyoma? Nincs eszköztáram, amivel kifejezhetném a logika tiszta nyelvén, hogy mi, és miként köt hozzád. Elhiszed, hogy egy marék parázs izzik a bordáim alatt? Azt mondom, tedd ide a kezed, te odateszed és azt mondod, érzed ahogy dobog a szívem.

Hogy miként lehet racionalizálni bármit is, ami embereket összeköt, mindig is komoly kérdéseket feszegetett bennem, pláne, ha eme különösen törékeny fajtáját vesszük. Ha valami, akkor az igazán mély kötődés kívülállónak érthetetlen, az érintetteknek, pedig megnevezhetetlen. Talán, mint Jahve. Nem személynév, jelentése: körülbelül: vagyok, aki vagyok. A vallásos zsidóság nem is meri kiejteni ezt a szót, mert istenkáromlásnak minősülhet. Talán tényleg csak afölött van hatalmunk, amelyet egyértelműen meg tudunk nevezni.

Kitolhatom a határokat, de akkor is csak határokba botlom. Rákérdezhetek a fenti problémára, hogy mi a nyelv maga is, ha csak nem az analógiákra épített útkeresés ebben túlburjánzott susnyásban? Hogy adsz nevet bárminek, amiről nincs előzetes képed? Következésképpen, hogyan tudod uralni azt? Szeretem Ovidiust, mondtam már?

Ducunt volentem fata, nolentem trahunt.