Van egy őzikém. Törékeny, porcellán őzike. Egy tévé tetején álldogál, hetykén uralva a teret nagyanyám csipketerítőjén. Rebellis kis jószág, aki kellően únja az archaikus nipp-létet, így egy nap világgá indul.
Karaktert festeni nem könnyű dolog. Bár, a mintaalany adott, egy számomra eddig ismeretlen folyamatba vágtam bele, valami olyasmibe, aminek mindmáig az inverzét műveltem. Mondhatom azt is, hogy olyan ez, mint a patrónus bűbáj, eltekintve önmagam felesleges komolyan vételétől- egyfajta fehér mágia.
Ám elakadtam. Egy történet hitelességét (számomra) ugyanis az adja meg, hogy az mennyire reflektív önmagára. Az olvasatok olvasatának számos fóliája, melyekből mindig valami mást vetítünk magunkra, másokra.
De mit is mondhatnék el ezzel, ami esetleg mást is érdekelhetne, mikor mindenki megír mindent, az aznapi ebédjét fészbúkon, vagy valami gejl ponyvát a kiadójának...
Tarkovszkij egyszer azt mondta: azért alkotok, hogy éljek.
