Gyakorlatilag naponta gondolok arra, hogy adott időben és adott helyen mi a szerepem. Igen, a munkámról beszélek. A tevőleges énem mindenáron kalibrálni szeretné magát, saját súlyát mind helyesebben megállapítva. Nem szeretném sem túl komolyan venni magam, ugyanakkor jó lenne adott lehetőségeimhez mérten a lehető legtöbbet kihozni abból, amihez nyúlok. Komoly vágy él bennem arra, hogy pionírként definiálhassam magam, ehhez mérten teszem a dolgomat -majd nézem, ahogy az üres frázisok, és egyhelyben állók kezei közt valami buta bújócskázás és tapogatózás eszközévé válnak dolgaim.
A főmérnökségen egyre kaotikusabb a helyzet. Lassan lexikonbeli illusztrációja lesz valami olyasminek, ami egyszerre demotivál és ellehetetlenít.
Emblematikus pontja volt az újévem első munkanapjának, hogy azon a hajnalban a következőt álmodtam: valamiféle kórház-kocsin voltam, illetve először csak egy fülkés kocsi folyosóján, ahol is közölték velem, hogy az utolsó lengőajtón túl egy rehabilitációs központ kezdődik. Tekintsem meg, találjak ki rá megoldást - az empíria jegyében ennek kézenfekvő eszköze, ha magam is befekszem az ott ápoltak közé. Ahogy beléptem oda, egy nagyobb terem volt előttem, ahol körkörösen feküdtek el a kezetlen-lábatlan torzók közvetlenül a padlón. Elfektettek engem is. Körbenézve megannyi infúziót láttam arany állványokon és függesztékeken, bennük aranyszín folyadékkal, s csodálkoztam is hova folyik mindez, ha a mellettem lévőknek nincs karjuk. Majd alpári stílusban veszekedni kezdtek körülöttem, mint akik nem is zavartatják magukat, hogy én ott vagyok: válogatott szitkokat dobáltak egymáshoz, miközben csonka testüket fejük rázásával dobálták fenyegetően. Dermedten feküdtem ott, s mozdulni sem mertem. Arra gondoltam, ha eddig nem vettek észre, jobb, ha ez így is marad. Az ott fekvők mind vakok voltak.
Aztán hirtelen lecserélődött a díszlet körülöttem. Éjszaka lett, valami tipikusan olyan helyen mint gyerekkoromból megmaradt kertünk vége, a disznóól mögötti nyitott emésztőgödörrel. Sűrű köd szitált, alig láttam valamit, csak a sziluettek rajzolták ki ugyanazon testeket, amikkel az előbb találkoztam -mint Dante egyik bugyrában elmerültek a mocsokban. Ekkor már nem közöttük feküdtem, hanem óvatosan lépkedtem a szennylében, s egy hang után kezdtem kutatni, ami hirtelen megütötte a fülemet:
-Mit csinálsz te itt? Mit keresel te még itt? Hülye vagy? Végül is... Te csak hülye lehetsz. Ha egy csepp eszed lenne már nem lennél itt, de még ebben az országban sem. Sőt, ide se jöttél volna!
Mivel az előbb még egymásra acsarkodók mind néma csendben, hullamerevséggel feküdtek egymás mellett, így tőlük nem jöhetett a hang, arrébb topogva sekély lében egy kb 40 centi átmérőjű csőszerű lyukat pillantottam meg, amelybe az egész mindenség lefolyt. Belenéztem, s nem láttam a végét, csak az utolsó szavakat hallottam még visszhangzani benne. Felébe kerekedtem a sötét lyuknak és ingerülten válaszoltam:
-Mégis ki vagy te? Nézzél már magadra! Egy pöcegödör mondja ezt nekem?!
Felelet nem érkezett, csak bűzös, nyirkos, meleg gőz áramlott fel abból a lyukból. De nem értem rá megvárni a választ, mert az emésztőn túlról egy sötét emberi alak morgott rám, s valami kerti slaggal rám vágott, majd elkezdett rohanni. Utána eredten. Végtelen kerteken át, vaksötétben, elhagyatott hodályok közt kergettem... kergettem... kergettem... mire egyszerre csak az én kezemben volt a gumicső. El akartam kapni, s talán meg is ölni, mert ebben a pillanatban senki más nem maradt az ordenáré és világtalan torzókon, vagy a feleselő emésztőn kívül, akin elverhetném kétségbeesésemet és félelmemet. Artikulálatlan óbégatásomból az a nő ébresztett, aki mindmáig a legfinobban nyúlt mindennemű esendőségemhez. Őzikés pizsomájában olyan volt számomra azon a hajnalon, mint a patrónus bűbáj, aki megment a dementor csókjától, vagy egy telefonhívás, ami kiszakít a mátrixból.
Morbid újévi sztoriként el is kápráztattam vele pár közvetlen kollégát, hogy lám mit kell álmodja mindjárt az év első munkanapjának hajnalán, bizonyos részleteket bagatelizálva, magam előtt is tompítva azok jelentőségét. Ellenben most is, hogy leírom, ugyanaz a hideg rettegés futkorászik rajtam a nyakszirtemtől a keresztcsontomig, mint azon az éjjelen. Azóta sem tudom hová tegyem ezt a történetet, csak annyit mondogatok: anyám, az álmok nem hazudnak!
