A lényegtelent anyám hozta

A lényegest, pedig apám és

A lényegtelen mind enyém lett,

A lényeges maradt apámé.

Zé ezekkel a hevenyészett sorokkal fejében járta mai útját. Kinyíltak és bezárultak előtte a villamos ajtajai, csak kinyíltak és bezárultak. Igazából most kell, pontosítsam soraimat. Közelebbi viszonyítási rendszerét tekintve, ami a villamos maga volt, nem végzett relatív mozgást, jóhiszeműen álldogált és várt. Pokoli érzéssel tudta eltölteni a surranó homlokzatok cáfolhatatlan dinamizmusa. Mintha minden házhoz jött volna, s a síneken nem a lomha sárga hernyók jöttek-mentek volna, hanem kívánsága szerit toltak volna oda egy városrészt. Egyedül a választásra kellett figyelnie, mert míg a nagyhírű négy-hat a Blahát, vagy a Nyugatit tolta elébe, addig a negyvenhetes a Gellértet hozta látképbe. Előfordult, hogy néha kellemetlen alakokat is mellévetett egy-egy járat, bár a legkellemetlenebbek az ellenőrök voltak. Zé soha sem tudott jeggyel szolgálni. Bérlettel még annyira sem. Legutóbbi emléke ezekről annyi volt, hogy diákbérletét, avagy a lényeget, apjánál felejtette. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. Ilyenkor a karszalagosok felhívták szíves figyelmét, lévén, hogy utazását megkezdte, illenék annak ellenértékéről is gondoskodni. Nem mennék bele, miként kezdett Zé óriásira nyílt tekintettel magyarázkodni az ellenőröknek, metafizikai nézetük különbözőségét taglalva, kifejtve a fenti paradigmát. Az, viszont biztos, hogy rövidesen az ellenőrző szerv mintegy teljes létszámban megismerhette őt, s újbóli találkozásukkor csak legyintettek egyet és továbbmentek. Egyszerű bolondként tekintettek rá, figyelmen kívül hagyták.

Édesanyját korán elveszítette, aki valamikor kutató mérnök volt az egyetemen. Igen ritka nőnek számított, lévén, hogy képes volt az absztrakt gondolkodásra. Ez volt mindene, amit fiára hagyott.