A Halak alatt...

Vasárnap volt, a hét utolsó napja. Legális pihenő az emberi robot menekültjeinek. A renyhe gyomroknak jól esett a szoba hűsébe menekülve emészteni. A kövér Nap alatt senki nem tartózkodott, a kerteken senki nem talált munkát, csak egy távoli recsegő rádióhang pattintotta fel a köztünk rekedt fülledt csend lakatjait, megemlítve az aktuális hőségriadót. Én persze szokás szerint gubbasztottam az almafán.

Nyakam térdeim közt, matattam korai gondolataimban. Közben a spájzból hozott almámat majszoltam, hiszen a miénk még nem érett. De ha érett is, ki nem állhattam. Emlékszem, mindig lestem, hogy mikor fial fánk almakezdeményeket, s mikor odakerült a sor, azok mindig besárgultak. Pedig az alma piros! Sehogy nem tudtam ezt megemészteni. Már első éveimben is piros almát rajzoltattak velem, az ostoba óvónőim. Hiába apelláltam…
Ekkor egy hűvös, nyirkos érzés futott végig a gerinceimen, majd vállamra nehezedve egy hang ütötte meg a fülemet:
-Ssssszia!
-A frászt hozod rám! Mit akarsz? – vetettem oda ingerülten Senegisnek, aki ismét a semmiből került mellém. Mindig váratlanul jött és hirtelen távozott. Nem érdekelte, hogy jelenléte éppen aktuális-e számomra, vagy hogy szeretnék-e vele együtt lenni.
-Sssszerinted, mit esssszel? –sziszegte a rá jellemző kígyós eleganciájával. Azt hiszem, értetlenül borzolhattam a szemöldökömet, hiszen a válasz amennyire kézenfekvő lett volna, annyira belátható is volt egy röpke pillanat alatt, hogy ismét nem a naiv sztereotípiáimra kíváncsi. Eközben úgy belemerültem a frappáns felelet keresésébe, hogy a mindig derűs barátom rá is vágta:
-Áltermést!
Ál-ter-mést!!! Így adott nyomatékot mondanivalójának, miközben bizalmasan hozzám hajolt, majd egy félszeg mosollyal kísérte élesen taglalt szavát, aztán hirtelen eltűnt.
Percekig néztem komoran magam elé. Eszembe jutottak azok az elfuserált biológia füzeteim, ahol az ilyen és ehhez hasonló fogalmakat olyan evidenciaként vágják hozzá a kisdiákokhoz, amit nem tartanak további magyarázatra érdemesnek. Az emberpalánták nagy része át is surran a probléma felett különösebb rágódás nélkül, itt letudva életük hátralévő részében. Így szökkennek szárba a magból, növekszenek, érnek be, s hoznak szintén hasonló gyümölcsöt. És valóban, felsejlett az emlék, hogy a „valós” termés az a kocsányként megnevezett darabja a gyümölcsünknek, amit egykedvűen hajítunk el, miután leszopogattuk.

Jelenleg gyűlöltem Senegist.
Szájalása módfelett dühített, sőt ami rosszabb volt, kétségbe ejtett. Hiába mellőztem volna a gondolatot, de sokszor óriási késztetést éreztem, hogy odavágjak egyet szájalásai miatt. De hogyan tudhatnék odavágni valakinek, akinek nincs teste? Zavart, hogy alkotásom túlzott önállóságba kezdett, s annak ellenére, hogy Ő nem is eszik, mégis az almáról prédikál nekem… Mind közül Ő volt a legellentmondásosabb személyiség. Amint megnyugodni látszódtam hitemben, mindig tudott ellenérvelni. Utáltam, hogy folyton ostobának tartott. Utáltam, hogy folyton igaza is volt.
Áltermés. Ez a szó olyan űrként hasított az agyamba, amit csak szökőévente, ha egyszer érez az ember. Már a teremtés és termés fogalmával sem boldogultam zökkenőmentesen, de ez a szó mintha a világ összes képmutatását és felszínességét hordozta volna önmagában. A kérdés mélyről emelkedett fel és ejtett kéjes borzongásba. Hogyan létezhet bármi is előzetes egzisztencia és tudat nélkül? Csak pislogunk egyet, s minden realitássá válik, ami előtte nem létezett. Mintha elvárnánk, hogy annak a teremtésnek előttünk kelljen végbemenni, minden beavatkozásunk nélkül. Mindennek ellenére a hogyanra és a miértekre pontos válaszokat várunk, mondhatni a teremtés algoritmusának értői szeretnénk lenni.
Gondoltam harapok még egyet az almába, mélán várva, hátha ettől rendeződnek kissé soraim. Aztán még egyet, meg még egyet… s csak a fogam lett vásottabb. Az íze is más volt. Torkom összerándult savától, nehezemre esett nyelni. Gyermeki mivoltam nem fedezte a megértéshez szükséges tapasztalatokat. Most se fedezi…

Nincs probléma. Vagy ha van is, az, maga az ember. A mohóságunk, butaságunk, a betokosodott tévképzeteink, amitől nem tudunk menekülni. Mindent elrendeznénk egy harapással, mert nehéz elviselni önnön sorsunkat, hogy egy univerzális analógia részét képezzük. A hetedik nap jutott nekünk osztályrészül, új fejezet vagyunk egy beláthatatlan regény lapjain. Itt sokan előszeretettel csapják le a rolót, hivatkozva a teremtés koronájaként emlegetett közhelyre, kábítva magukat az érték és időtállóság törékeny fogalmaival, melyek gyermeteg kérdéseinkre adnak gyermeteg választ. Eljön az idő, amikor egy „laza csuklómozdulattal” lapoznak rajtunk tovább, fejezetünk lezárul. Egyetlen kérdés dominál majd az érdeklődőben: érdemes-e tovább olvasni?

Persze kérdések tömkelegei fogalmazódhatnak meg majd a szerény olvasóban, ha e világ túllendül szellemileg az ABC-alapú üres makogáson. Talán lényegtelen kérdések, hiszen az ember mindig korának buta gyermeke marad olyanokon gondolkodva, hogy ki vetette el az első magot? Mi volt a szándéka vele? Honnan volt magja? Egyáltalán, honnan volt Ő maga? És akkor talán magába néz, s rádöbben a legfontosabbra:

Mit kezdjek Én az almával?