„Amikor megszakadt az Ég és Föld közti összeköttetés, és Szent Péter nem tudott elszámolni pár félúton megragadt lélekkel, kitalálta a Purgatóriumot. A lent maradtakra pedig azt írta: Pokol.”

-Ne, már, ez olyan kiábrándító! – monda Angelika és be is csapta Milán jegyzeteit, melyekért az előbb még majd elepedt.

-Mondtam, hogy nem neked való.

-Miért, szerinted volna valaki, aki ezt örömmel olvasná?

-Igazad lehet. – gondolta Milán, s már nem csak azt bánta, hogy barátnőjének megmutatta sorait, hanem hogy eleve voltak ilyen sorai. Azután egy vaskos galacsint gyűrt lapjaiból, melyeket a legközelebbi szemetesbe vetette, majd újabb cigire gyújtott.

-Ezt az Angelikát valahogy meg kellene, jutalmazzam. – vihogott ekképp a háttérből egy öreg szakállas, majd hirtelen köddé vált, ahogy az Luciferhez illik.

„Ha a fénybe állsz, árnyékot vetsz.”

Milán hitte, hogy az univerzum jól strukturált dualizmusra épít. Olyannyira, hogy mindent le tudott bontani dipólusos világszemléletében. Sokat tanulmányozta a taoizmust is, de tudta, ha minden kettős mércével fogható fel, akkor nem létezik „egy út”, így lévén annak is alternatívája. Így tudta közelengedni magához Lucifert, a fényhordozót. Úgy képzelte, talán a világmindenség demokráciájában ő a hivatalos ellenzék, a szükséges fék az isteni túlkapásokra. Csak, míg az egyik a folytonos tudatosság és magabiztosság, addig a másik a kétkedés, állandósult bizonytalanság, már ha a mindenség túláradó zsírosbödönjét emberi mokkáskanállal szeretnénk mérni.

Lucifer ám ravasz volt. Talán jobban értett az emberek nyelvén, mint maga, Isten. Elvégeztette a piszkos munkát Angelikával.