H. Anna, kiskorú, továbbiakban, csak Hanna, ült mélán a padban, s úgy érezte, ma képtelen koncentrálni. Kagylóhéj telefonján pötyögött, komoly dilemmával szembesült, ugyanis roppant mód bosszantotta a zárójel íve. Egyéb formázási lehetőségei nem lévén, félórás hezitálás után megelégedett az eredménnyel. Üzenete egyetlen kettőspontból és egy zárójelből állt. Igen nehezére esett eldönteni, hogy a karakter merre görbüljön. Hanna, mint eddig oly sokszor, most sem volt tisztában érzelmeivel. Befejezvén rövid, szöveges üzenetét, pár gombnyomás után elküldte azt. Tenyere izzadt, mobilját erősen markolászva, csavart abból is pár cseppet. Szája sarkát harapdálta, hunyorgott kicsit sminktükrébe, majd felvitt egy kevés szájfény, s „O”, mint origó alakot formált ajkaiból. Az előtte szűziesen tátogó négyzetrácsos füzetbe egy relációt vésett, úgy, mint „három, nagyobb”. Eszébe jutottak régi-régi emlékei, amikor még azt tanították, hogy az elborult „vé” betű nem más, mint a kacsacsőr. Erre gondolva ismét tükrébe nézett és felkuncogott, amint a már felfedezett origót imitálta. Az időközben farzsebbe csúsztatott szerkezet diszkréten rezgett, majd Hanna látványos fészkelődéssel előkaparta azt feszes menedékéből. Egy kisebb füzérnyi apróság csilingelve adta megkérdőjelezhetetlenül tudtul, hogy a kihajtott eszköz új üzenetet rejt. A lány szorgosan bele is merült, kereste az igazgyöngyöt. Hatalmasat sóhajtott, mint, aki most bukott fel a mélyből és végre újból lélegezhet.

Mire a kicsengő megszólalt, az osztály már kívül volt a tantermen. Akkurátusan pakolászott, egyenként csúsztatta táskájában a padra halmozott szereket, melyek nélkül egyetlen tanórát nem tudott volna elképzelni. Előkapta napszemüvegét, hajába túrta, táskáját, pedig könyökhajlatban tartva, elálló csuklóval és elcsukló hangon tanárát szólította. A kérdésre, hogy idén is megkapja-e az ötöst, az újonnan érkezett kistanár tanácstalanul habogott. Hanna tudta, hogy a fegyverteleneket nem illik egyből lefejezni, így megelégedett nyomatékosításának azon módjával, hogy merészen előrehajolt, s erősen felhúzta jobb szemöldökét. A tanár hátrált egy lépést, majd nyelt egy nagyot. A lány keze már jó előre táskájába csúszott, hogy szükség esetén előrántsa csekkfüzetét. Persze, persze –ismételte zavarában a fiatal férfi, s igyekezett a tanári asztal takarásában tartani altestét. Hanna széles mosollyal és egy kacsintással köszönte meg a nemes gesztust, s megnyugodott, hogy ma nem kell ostobaságokra költenie.

Miután kilépett az intézményből, már feledésbe is merült minden üzenetváltás a titokzatos hódolóval. Megunta. Különben is, a fenének kellenek azok az érthetetlen marhaságok, amivel traktálta a lányt? Kocsija felé vette az irányt, egy zürichi rendszámú, sárga Chevrolette Corvette várt rá, az ugyanilyen rendszámú parkolóhelyen. Nagy adag gázfröccsel tolatott, majd háromból indult. Telefon csörög, felcsap, protokol indul:

-Pesze, igen. Igen, Apu. Nem, teljesen simán ment. Ötös, mi lenne más? Holnap? Nem, az, nekem nem jó. Különben is, ma estét beszéltünk meg…

Hangja megremegett. Egy hónapja nem látta apját, akivel ma vacsorázott volna együtt. Dühében kinyomta őt.

Lefekvés előtt csak ennyit jegyzett fel naplójába:

„Mi az a boldogság?”