Kis somogyi telkére menekülve töltötte napjait, valahol az istenháta mögött, bár eme kifejezést soha sem értette. Miként hasonlíthatják, azok az ostobák, tulajdon lakhelyét a hátához? Ilyenkor általában legyintett egyet és feküdt tovább a csalánosban, szemébe hulló hosszú kócos fürtjei kitakarták a napot. Ma, viszont dühödten járkált zsebkendőnyi telkén fel, s alá- minduntalan csak mormogott. Pedig valahol itt kell lennie… ekképp gondolkodott villámait keresve, amolyan jó hangosan, mondhatni ordítva, miközben fészere ajtaját csapkodta, mint egy vad orkán. Bosszút forralt. Feldühítette, hogy még itt, mindenkitől távol sem lehet nyugta, mert a helyi áramszolgáltató pontosan elébe telepített egy jókora transzformátorállomást, melynek zúgó hangja felfalta az öreg isten maradék józanságát is.
-Azt hiszik, ezek a férgek, hogy ők mindent tudnak!- kántálta őrjöngve, majd elektromos sokkolójáért nyúlt és belőtte magát.
-Áhh!- nyögött elhaló hangon, húzott egyet ráncos homlokán, zavaros tekintete kisé tisztult, pattanásig feszült izmai elernyedtek.
-Nah, még egyet! Cissszh! –Majd egy hatalmas fújással elvágódott a méteres gazban. Szerette ezt a kis szerkezetet, sokszor oldotta meg gondját egycsapásra, s kapott tőle új erőre. Ez volt az egyetlen elektromos szerkezet, amelyet megtűrt maga körül, így a civilizációnak nevezett emberi találmánnyal is csak akkor találkozott, amikor átsétált a szomszéd kisfaluba csereelemért. Még az Istenhegyről hozta magával, mikor megszökött onnan. Olyan nagyra tátott emberi szemeket és szájakat még sosem látott, amikor először próbálták használni rajta az elektromos sokkterápiát, mire őt a röhögőgörcs fogta el, majd vidáman dalolászott.
Hogyan is került a pszichiátriára? Talán egy késő őszi délután betévedt egy Blaha melletti bicskanyitogatósba, ahol mérhetetlen mennyiségű tömény ital elfogyasztása után amúgy istenesen berúgott. Gond még akkor sem volt, amikor e fura szerzetet a helyi alkoholisták méregetni kezdték és cukkolták, a váratlan fordulat akkor következett be, amikor a zenegépből felhangzott pár szólam:
„… becsüld meg Őt, a vén Európát, a gyönyörű nőt!”
Mint bőszült bika, pattant fel és rohant fújtatva a masina felé, két ököllel sújtott le a villódzó plexi lapokra, majd gondosan darabokra rugdosta a kocsma ötvenforintos dalnokát. Erre a hely felbőszült közönsége bicskát, boxert, üveget rántott és rohamot indítottak. Két percre rá a fent említett eszközök mind kihullottak a kezekből, mindenki békésen feküdt. Egyedül ez a mocskos, rongyos, szikár öreg ült a pultnál és görnyedt egy üveg whiskey felé. A rend értetlen őrei így találtak rá, s habár szemtanú nem nyilatkozott, a helyzet egyértelmű volt, így bekísérték az öreget a gyűjtőbe. Hosszasan próbáltak faggatózni az eset felől, de végül is nem jutottak vele semmire: akkor mész a gyogyóba! A felszólításra, miszerint igazolja magát, a rendőrségen és a pszichiátrián is csak annyit mondott:
-Én vagyok Zeusz, az istenek királya.
