A múltkor éppen azon elmélkedtem, hogy mi lenne, ha az űrutazás mindenkinek alanyi jogon járna. Ugyanakkor rádöbbentem, hogy a súlyos mill-dodókat tekintve a populáció túlnyomó része élete végéig sem bírna annyit összekapálni, így alternatíva után kell nézni. Meg is van! Teszem azt, valakit születésekkor egyből elkülöníttetik, s ráköttetik az Úr gondoskodó jóvoltából mindenféle intravénás madzagra, s mint Goethe (korai celeb) homonculusa: vegetatív üzemmódba kapcsolva pedálozik. Az így nyert energiát, mondjuk el tudjuk raktározni, valamilyen high-tech aksiban, melynek energiája bármikor igény szerint felszabadítható. Tekintve makacs anyaplanétánk hozzánk való ragaszkodó képességét, s hogy ebbéli igyekezetében olyan jó magasra felverte a szökési sebességet, igencsak bődületes mennyiségű energiát kellene így felhalmozni, melynek felszabadítása lehetővé teheti, hogy itt hagyjuk sárgolyónkat. Ez egyenértékű azzal, hogy homonculusunk akár hetven éves koráig is hajthatná egyfolytában a bringát, más nem is járna a fejében csak a dinamó monoton zümmögése.Aztán hetvenedik szülinapjára rányitnánk a kabinajtót, mondjuk egy „nagy piros gombbal”, természetesen az Úr kegyelméből. Persze, a szerencsétlen azt se tudná, mit kezdjen vele, de addig-addig szopogatná, hogy egyszer csak elsülne kicsi kezei közt és bummmmm! A rakéta elindult. Mi pedig gyönyörködve ismernénk el: igen, elérte, neki sikerült!
Később rájöttem, hogy az emberek tulajdonképpen így élnek és ráadásul még a világűrbe sem jutnak ki.
Megjegyzés: Az, az igazság, hogy egy nagy adag szadisztikus szuperego birtokosa vagyok. Még valamelyik Karácsonyra kaphattam, s máig bontogatom. Nem tudom, hogy kaphattam én ilyet, hiszen anyu és apu sem ismerte, még csak hírből sem. Talán így kerülhetett képbe a Jézuska…