A hangárban megállt a levegő. Halk szuszogás, fojtott sóhajok ugráltak csak az I-szelvények között. Az olajmocskos, kiselejtezett gépeken túl nem volt más szemtanúja a történteknek. Ott ült, egyedül. A leheletében lévő pára enyhített a ragasztószalag kötődésén: ajkai felett átpréselve saját orra alá pumpálta vérmocskos nedveit. Könnyeitől homályos tekintetében csak az elmosódott karcsú sziluettet látta, aki könnyed léptekkel közelített, jobbjában egy marmonkannával. Már nem tudott tekintetével kérdőjelt formázni. Fejében a sajgások tovatűntek, minden izmával a gúzs ellen dolgozott, miközben egyre tisztábban körvonalazódott a felé tartó benzingőz szaga. Maga önkéntelen vonaglásában, míg sejtjei öntudatra kelve tiltakoztak, nem tudván feldolgozni, hogy perceken belül láng martalékává váljanak. Ez nem érhet így véget. Rimánkodott egy vekker hangért, vagy a gyűlölt telefonszólamért, melyek minden reggel kiugrasztották az ágyból. A zöldremázolt lemez kupakja csattant, majd egy légvételnyi szünet után egy adag tiszta benzin loccsant az arcába. Majd még egy és még egy. Hisztérikus rohamban utolsó erejét összeszedve hánykódott a székén, nyögött és kiabálni próbált, de a tapasz kérlelhetetlen volt a halálraítélt utolsó kívánságával szemben, mely egyben a védőbeszéde is lett volna, visszapillantóból kitolatva a pokol tornácáról. Csak a gyufaméreg sercegését hallotta utoljára, fejét hátraszegve, önmagába visszhangzott ordítása. Ne hosszan…
-Most magyarázkodjak?- Szólt az, s nekipöckölte a csikket.
