A Halak alatt...

 A Szentlélek téri felüljárónál rázkódva áll meg egy, a problémásabbakból valós villamos, és a városfénytől besárgult hószitálásban néhány egykedvű ember száll le. Köztük én. Zsebembe nyúlva, még az ideút alatt bekészített százas, ugyancsak narancssárga cigi után kutatok, majd egyetlen szálat szorongatva végigsétálok a híd alatt, fenntartva a jólfésült polgár látszatát. Az igazság az, hogy bármilyen rendeletnek aligha van köze ahhoz, hogy mikor gyújtok rá: az aluljáróból kijövet, a zebrától kezdve egy százas, pontosan a száztizenhetesig tart. Itt lakom. Míg az első korty füstökkel a számban lépkedek a nagy fehérségben és hallom az ütemes ropogásokat, arra gondolok:

már nem szeretlek.

A hotel mellett elhaladva van egy kis park, ami egészen hangulatos tud lenni késő éjszaka, amikor a híd nincs rogyásig lízingelt kocsikkal, a HÉV meg már nem szállít senkit, aki önmaga előtt is proli. Kedves, merengős kis hely, mely kapcsán sokat gondoltam arra, hogy egy enyhébb éjszakán itt bámulunk majd bele a hotel homlokzatán rikító piros „R” betűbe.

De már nem szeretlek.

A macskaköves térszerűség pont annyira lehetetlen erre, mint az a rengeteg ókori rom, amelyekre egészen véletlenül forgalmas csomópont épült, hogy csak stikában láthassa az alámerészkedő , vagy amelyik mellé ormótlan háztömb épült egykettőre, mely beárnyékolta annak még a sok évszázados múltját is. Mellette zsidó templom, „ha már így összejöttünk” alapon. Sokszor elmerengek ezen az összeférhetetlenségen, de most csak arra koncentrálok, hogy nem szeretlek.

A betonsorok közé lépve árad a puritán boldogsággal járó magyar narancs szag. A szokásos földszinti felhozatalból elsőként egy fodrászat jön szembe, valós érzékszervi tapasztalással erősítve, az előbb még tisztázatlan fogalmunkat. Dauer-víz. Az a valami, amit egyszer beszívva, az agyadig meg sem áll, s kiűzhetetlen onnan egy életre.

Jut eszembe, nem szeretlek.

Útközben sorakozik még néhány kisbolt, a tömb szeszosztói, ahol még a mínusz tízben is ácsorog pár megfáradt ember. A lábaim tudatlan is gyorsabban visznek, és füstböl is nagyobbakat szívok. Nem azért. Ártatlanok ők, többnyire azok az emberek, akik jobban tudják a történelmet, mint a tankönyvek. Személy szerint, pedig a Valaki, akinek ott csúszott ki az élete, amikor még ’75-ben ínszalagszakadást szenvedett egy harmadosztályú fotball meccsen, amiből aztán nem tudott kilábalni, pedig apám, még válogatott is lehetett volna belőle!

Próbálok visszatekinteni, s azt mondani, nem szeretlek.

A bejárat előtt, pontosan, elpöckölöm a csikket. Újabb matatás, most a farzsebben, majd a bilétával bejutok, mikor egy halk csipogás kísér. A lifthívót legalább ötször megnyomom. Csak protokoll. Gyorsabb úgy se lesz. Most már, muszáj mormognom is, lehetőleg úgy, hogy a velem együtt várakozó ne hallja:

Nem szeretlek. Nem.

Beszállunk. Hármast nyom, én kilencest. A neonrezgésre most érzékenyebb vagyok a szokásosnál. Alig várom, hogy kiszálljon. Viszlát, minden jót! Az ajtó visszacsúszik és végre egyedül maradtam a tükörrel, ami felér egy gyorsított eljárással. Egy hatalmas kérdőjelet látok benne, ami azt tátogja:

Nem akarlak szeretni.

Kilenc. Sietve rohanok a lakásajtóhoz. kulcs a zárban. Fordul. A heveder nyílik. A cipőfűző egy rántásra leold, és még kabátban vágódom le az asztal elé. A laptopot felcsapva, elönt a mámor, ahogy pattan az UTP-kábel. A legelső e-amilt hozzád címezve, csak ennyit bírok írni:

Szeretlek.