Már jó egy órája ücsörgött a lakótelepi park egy lépcsőjén. Szép nap volt, verőfényes, madárfüttyös, vattacukrosan ragadós, andalító. Puncs, vanília. Hogy utálta ezeket! A fülledt csend bennrekedt a többemeletes házak által bezárt kutyafuttatóba.

 A szemébe tűző nap ropogósra sütötte lágy lelkét. Olyan hasztalannak tűnt minden próbálkozása aznap, így nem is tervezett semmit. Akaratlanul is ringatózott az egyik ablakból kihulló dallamfoszlányokra. Fogott is egy marék jó kavicsot és el kezdte dobálni azt.

-Mi az anyádat csinálsz, te? –ordította egy elmosódott fej onnan.

-Bocs. Hangosítanál a zenén egy kicsit, hogy halljam? –bökte ki hirtelen, bűnbánóan.

-Meg vagy veszve?

-Kérlek… - és olyan bánatos fejet vágott, amire ember nem tud nemet mondani.

-Te is szereted síííííp-t? –kérdezte a lány, némileg megenyhülve.

-Ezek szerint. – bár fogalma nem volt, hogy amit hallott síííííp lenne.

-Várj, lemegyek.

 Igazság szerint, benne volt a pakliban egy adag pofon is, de továbbra is állt ott és várt. Egésznap azt tette, olyan mindegy volt már. Akkor nyílt a földszinti ajtó, s kilépett az előbb még dühödt lány egy félszeg mosollyal az arcán. Zsebrevágott kézzel odalépett a hajigáló elé, s némi flegmával arcán megkérdezte:

-Nem jössz be?

-Az az igazság…

-Nem muszáj, csak nem akarom, hogy beverd az ablakomat, te idióta!

 Kisebb csend után mindketten elnevették magukat, majd felmentek zenét hallgatni. Ez a közös zenehallgatás fajult el többéves kapcsolattá, ami zökkenőmentesen működött mindmáig, amikor Milán fejébe nem vette a könyvírást Angelika nagy bosszúságára.

 Milánt kérdezve, még most sem tudja, mi volt az a zene, ami összehozta első, s eleddig  egyetlen barátnőjével, bár ezer közül is felismerné. Beleégett, mint egyfajta különös gyászinduló, arról a napról, mikor édesanyját temették egy háztömbnyire onnan, ahol ő kavicsokkal hajigált egy éppen szimpatikus ablakot.