Mostanában igencsak unta a „minden út Zéhez fut” játékát. Ha belegondolunk, teljesen jogosan, hiszen mennyire meg lehet unni, amikor kétszáznyolcvanötödjére is ugyanaz a Boráros tér fut be hozzánk. A Boráros tér meg amúgy is unalmas. Hamarosan új szórakozást talált. Érezte, hogy a tudományokhoz kötődő világképe kissé kilóg az emberek hétköznapi rutinjaikból, azért szeretett volna humánusabb gondolkodásmódra szert tenni. Arról nem is beszélve, hogy ebben látta szociális hálójának kiterjesztését is, amely közelebb viheti őt a másik nemhez- röviden a csajokhoz. Zé huszonnyolc volt és még szűz. Megszületett hát egy újabb szituációs gyakorlat.

Továbbra is utazott kedvenc járataival, de immár nem az épületeket kémlelte, hanem a vele utazó női közönséget.

 -Basszátok meg! Ma is kihaltunk! – ordította Zé, miközben leszállt a nyolcvanhatosról.

 Játékának lényege tömören az volt, hogy folyton kitalált valamilyen apokaliptikus keretsztorit, melyben ő és az éppen vele utazók az egyedüli túlélők széles e világon. Mondjuk, becsapódik egy hatalmas meteorit, vagy piros Zetor, netán maga E.T. a Ferenciek terére, s a hetes buszra utolsónak felpattanva, hatalmas gázolaj-füstfelhők közepette menekülnek meg a Végső Pusztulattól. Erre a maroknyi emberre vár, hogy később újranépesítse a földet. Ennek legfőbb nehézsége, hogy a többi férfitárs valamily ok folytán impotens. Lehet ez a sugárfertőzéstől, a becsapódáskor keletkező lökéshullámtól, lelki traumától, -bár ilyen részleteken már nem köszörülte agyát. Feladat előtt áll: apokalipszis ide, vagy oda, az ember mégiscsak monogám, -gondolta- így ki kellett választani a jelenlévő hölgyek közül egyet, akit szemlátomást érdemesnek tart arra, hogy a jövő megmentőjeként majdan világra hozza gyermekét. Zének hosszas utazásai közben mindösszesen, talán háromszor sikerült megmenteni a Homo Sapienst az univerzális utókornak, bár akkor sem volt feltétlen elégedett választottjával.

Kivétel egyetlen egyszer. Igaz, az nem tömegközlekedési járaton történt, kedvenc vadászhelyén, hanem egy szórakozóhelyen. Nem nagyon járt ilyen helyekre, így arról az estéről sem tudott volna magyarázatot adni, miként is került oda. Egyszeriben csak meglátott egy távol, a tömegtől elvonultan üldögélő szőke lányt, s nem tudott mit kezdeni annak tekintetével. Tulajdonosa egyáltalán nem célzott vele sehova, pláne nem rá, de Zé képtelen volt elvonatkoztatni a lány jelenlététől. Mint ahogy afölötti bosszankodásától is, hogy most mindez nem egy villamoson történik. Nézte álmatag angyali arcát, s úgy érezte küldetése az, hogy felébressze. Tétován odatipegett az asztalhoz, szó nélkül helyet foglalt, s zavarodottan kezdett történetébe:

 -Tudod… én ismerem ám az összes villamost a városban. Meg a… buszokat is… Te szoktál buszozni, nem?

 De válasz nem érkezett, csak egy kérdő szemöldökráncolás.

 -Sokan vannak mindig… de Téged még nem láttalak.

 Hosszabb szünetet tartott és a pólóját gyürkélte. Lábait maga alá húzta, s félig előre hajolva súgta, talán hogy más ne hallja:

 -…Van egy elméletem. Tudod, ha most… együtt utazhatnánk...

 -Hoznál valamit inni?- kérdezte a lány.

 Zé szó nélkül megindult az italpult felé. Közben azon évődött, hogyan ossza meg vele nagy meglátását. Mire odatalált jutott eszébe, hogy meg se kérdezte, mit inna szívesen. Így üres kézzel gyorsan visszaloholt a padhoz, ahol egy darabka papíron ez állt:

 Vigaszdíj. Megihatod.