Sokáig érlelt tekintete elterült súlyos sminkje alatt. Az oly sokszor szemtelenül fürkésző csillogását, most szemhéjai alá rejtette, égszín szembogarai opálos derengésbe burkolóztak. Arcát jobb tenyerébe hajtotta, míg bal kisujját egy sörösüvegbe dugdosta. Körmeivel néha megkocogtatta a becsületét vesztett zöld üveget, játszott rajta. Ez a tompa csengés volt ma az egyetlen, amiben gyönyörűségét találta. Törékeny volt és üres. Ahogy minden nő.

A kocsmakert, ahol ült, forgalmas volt. Méla basszus és tücsökciripelés. A legkülönfélébb ürgék szolgáltak fel, válogatott hazugságokból kínáltak akár helyben fogyasztásra, akár elvitelre. Inez feltett ilyenkor egy kérdést magának, amit aztán továbbpasszolt az érdektelenségnek. Egész pontosan a „Mit keresek én itt” klasszikusra mindig volt valamilyen koholmány, úgy, mint holnap úgy se kell dolgozni, jó itt a levegő, vagy egy arányos delta, izmos farral. A férfiak csak, mint hiúságának becses fűtőanyagai érdekelték, na meg a szexualitás klasszikus módozatát tekintve, friss, természetes hímtagok. Ilyenkor leugrott egy szórakozóhelyre, és katalógusszerűen végignézte a felhozatalt, amiből választott egyet, majd felvitte magához. Kibontotta, elfogyasztotta, másnap kidobta.

-Majd hívlak.

-Jó, jó, húzzál már!

Figyelte az öntelt fejeket, s néha el is borzadt rajtuk. A férfiak kivétel nélkül szerették elhinni, hogy érdemeik vannak Inez egy-egy estéjében. Feltétlenül ragaszkodtak a vadász-préda szerepekhez, ahol a ravaszt, természetesen ők húzták meg. Egy ízben fel is hergelte magát ezen nagyon, készíttetett egy lábtörlőt bejáratához, amin ez állt:

„Használva vagyok. Használva vagy.”

Undorodott a férfiak egyes viselt dolgaitól, mint a konyak előtte, cigi utána. Némelyiket százszor is megbánta, hogy magába engedte, de még jobban viszolygott minden plasztik ketyerétől, zörgő, berregő vackoktól, melyeket villódzó neon női alakok által fémjelzett boltokban szerezhetnek be az arra fogékonyak.

Most éppen a gyűrűs ujját próbálgatta az üveg szűkös nyílásába. Egyre inkább tetszett neki.

A szerelmet, mondhatni nem ismerte. Csak az önimádatot. Ha az önzés fogalmát kellő akadémikusi hozzáállással szeretnénk értelmezni, akár azt is mondhatnám, az illusztráció Inez lenne. Javára írható, hogy legalább tisztában volt vele. Időközben egy kis fácán kukorékolt neki egy folytában, ömlött belőle mindaz, ami a lányt már az első perctől kezdve nem érdekelte. Vagy fél óra elteltével elküldte a pulthoz italért, majd gondolva az eredetileg neki szánt rövidre, felírta egy alkoholos filccel az előtte lévő alátétre:

Vigaszdíj. Megihatod.

Azután kezében az üres üveggel elindult haza.

Többet nem vitt fel férfit magához.