„Mindenki megküzd az életbemaradásért. Csak nem mindenkié sikerül epikusra.”
Ezen sorokat véste Árész, a háború egykorvolt, igen becses istene egyetlen noteszfüzetébe. Ami azt illeti, nem volt túl termékeny. Az évezredek során ugyanis semmit sem írt még bele, mindig csak várt és várt, egy olyan hőstettre, mely majdan megindítja írószerszámát. Ebben a pillanatban úgy érezte, talán most megtalálta a régen keresett igazságot. El is tette hát gyorsan noteszét és előbújt kunyhójából. Leült a porba, félig kinyújtott lábaira görnyedt. Baljával átfonta lábszárait. Jobbjával egy gallyat ragadott, s míg az üszkös gallyakat böködte a kialvó félben lévő tűzhelyen, addig a távoli felhők habjaiból előbukkanó tűzgolyót figyelte. Hajnalodott. Árész most először találta megfigyelésre érdemlegesnek e jelenséget. Nemsokára hazaérkeztek a vadászok hatalmas kurjongatások közepette. Vagy nyolc fekete gereblyeember cibált lélekszakadva egy termetes oroszlánt. Örömünnep voltkinézőben, az asszonyok már messziről visítoztak, mikor meglátták az elejtett prédát. Lévén, hogy a törzsben még nem ütötte fel fejét az írásbeliség, így törzsvezető sajátos nyelven örökítette meg a fényes sikert, melyre még sokáig emlékezhetnek. Egy félig kiszáradt majomkenyérfát vizelt körbe precíz rítussal. Egyszer jobbról kerülte meg a fát, majd balról, majd ismét jobbról, végezetül maga körül is megfordult kétszer. A közben felfele kúszó nap párperc múlva semmit nem hagyott a mementóból. A kis törzs, mindennek ellenére, határtalanul boldog volt, de Árészunknak, aki csendben figyelte az eseményeket akörül jártak gondolatai, hogyan is tud egy ember eleve ennyit vizelni, pláne, ha alig iszik?
Szerette ezt a kis közösséget, igazán. Bár sokkal barbárabbak, rendszertelenebbek voltak, mint egykori görögjei, de a nyers, elemi harc vezette őket, a maguk bájos módján. Hogy a falanxot, még csak hírből sem ismerték, az hagyján, ám mégis akkor szörnyedt el rajtuk a hős Árész, mikor kezdetleges fegyverremekeikkel járultak az isten elé. Ezek többnyire mindenféle botok, girbe-gurba szuronyok, köpőcsövek voltak. Nem istenüknek, sokkal inkább apjuknak érezte magát, s ők, mint kisgyermekek mutogatták nekik fakardjukat, hogy „nézd, apuci, ezzel fogom levágni a sárkány fejét!” Éppen ezért volt ma kínos zavarban, mert a puszta fiai, ma tényleg levágták a sárkány fejét a fakarddal. Bosszantotta, hogy tettükre nincs magyarázata. Mert hiába hittek ők benne, hogy hasztalan, játszi kis eszközeikre isteni áldást kérve megtörténhet a csoda, ha maga, az isten nem hitt bennük.
Árész neve sohasem szökkent ki úgy az olimposzi tizentekkő, valamint összes sleppje fogainak kerítésén, mint aki eszéről lenne híres. Ellenben azzal, hogy ő a legegyenesebb közülük, mindenki egyetértett. Ha valaki mérhetetlen haragra gerjesztette, azt gondolkodás nélkül kettécsapta, akit pedig megkedvelt ugyanennyi hezitálással tett magáévá. Mindegy volt, hogy férfi-e vagy nő. Mesterségétől akkor vonult vissza, mikor megjelentek az első lőfegyverek. Már csak a lőpor kénes szagától a rosszullét fogta el, s főleg akkor gerjedt iszonyú haragra, mikor látnia kellett, hogy katonái úgy esnek el egy távolból leadott puskalövéstől, hogy még csak bele sem nézhettek ellenségük szemébe.
-Méltatlan, átkozottak!- kiáltotta mindig kardját csörtetve, amikor csak eszébe jutott.
A döbbenet akkor ült csak igazán arcára, mikor először látott radart. Ahogy ott villogott a várt ellen, aprócska fénypontként egy táblán, holott jöttét még emberi szem fel nem foghatta, egyenlő volt számára a sors kísértésével. Különben is gyűlölt minden kuruzslót, jövendőmondót, de még a fajtájukat is. Igazolandó önmagát, többnyire úgy vezette győzelemre csapatait, hogy váratlan támadással meglepte a még javában szüzeket áldozó, s imákat mormoló ellenséges tábort. Előbb még kupa bor loccsant a földre, majd követte gazdája vére.
-Akinek kötelet ígért a sors, az nem fullad vízbe!- akár ezt is gondolhatta volna, de lévén, hogy nem ismerte Haseket, így egyáltalán nem ezt gondolta. Mondjuk, Haseknek sem tett volna jót, ha Árész ismeri…, aki ekkorra már egy darabjaira cincált oroszlánt látott csak. Az egykorvolt, bősz sörényes ott feküdt, dicsőséghagyottan, melyben saját magát vélte felfedezni. Keserves kiábrándultság fogta el.
Árész nem tudhatta, hogy a mindenkori történelem lehető legigazabb sorait véste papírra.
