Ülök a Halak alatt, míg ki nem basznak...

Csak a kezdet.

Érettlenek

2010.04.01. 14:44 | Mr Past | 3 komment

Kisebb társaság gyűlt nálam aznap este össze. Mondtam, igyunk valamit, mondták helyes. Mondtam, legyen sör, mondták rendben, s már nyílt az ajtó, indultunk a hipermarket felé. Este hétkor.
-Szuper ez a hipermarket, mondta Béla, pattanva fel az egyik bevásárlókocsira, szokása szerint Mary Poppins című számát előadva. Majdnem halálragázolt egy Nesquickes kakaós standot. Sanyi mindeközben rárabolt a chips-es sorra, vígan rázta felénk zsákmányát, Ödön meg lehurrogta, hogy ne egyen már össze minden szemetet. Béla fényévekkel előttünk gurult már a kocsin szánkózva, onnan integetett, hogy megvan a sor. Nah, nézzük. Jobbra üveg, balra pléh.
–Emlékszel, a gyerekre, negyedikből? Ki tudta harapni a dobozt!- zörgött Sanyi a chipszes zacskókkal. Én mindeközben néztem a polcokat. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én szeretem a hideg üveget markolászni, s nézni, ahogy gyöngyözik. Persze, az üveggel utána csak a nyűg van, az alumíniumot meg csak kihajítod. Talán azért is volt pár közzel hosszabb a dobozos szekció. Ödön ki is fejtette:
 -Tegyük fel, hogy a raktárban iksz köbméter hely van a söröknek. Szerinted melyikből lehet többet tartani? Segítek, bazinagy rekeszben húsz üveg, vagy egy lapos tálcán huszonnégy zsugorozott doboz? Az amerikaiak jó logisztikusok, jobban megtömhették sörrel a vietnámi szállító repcsiket, s nem kellett törött üveget söprögetni, soha. Sanyi most valami neonkék azonosíthatatlan dolgot lobogtatott, s azt újságolta, hogy talált fütyülős nyalókát is, majd megkérdezte, mit szerencsétlenkedünk még itt, s az egyik tálcára bökött, neki olyan kell. Alatta nagyobbacska sárga címke, valahogy így: 99- HUF/ db. Béla már emelte volna a kocsiba, mire Ödön megkérdezte, hogy biztos, hogy ma mennyiségéi, nem minőségi fogyasztók akarunk lenni? Sanyi a fejét kezdte vakarni, s kissé értetlen, de annál szégyenlősebb arcot vágott. Mindig a legolcsóbb cigit, alkoholt, kávét választotta, kenőmájasból meg a fél kilós, kétszáz forintost. Anyja, apja Csepelen dolgozott, de csak ennyit tudhattam róluk, mindig dugdosta őket előlem. Fejemmel biccentettem Bélának, hogy mehet, nyugodtan, Ödön erre heveny tiltakozásba kezdett:
-Azt hiszed, hogy én azt a számhoz veszem, holnap meg majd támasztják a Hiltit a fejemhez? Tudod, te, mi van ebben?
-Sör- vágta rá Sanyi.
-Neked mi kell? -kérdeztem Ödönt, aki aztán félig elfordulva dörmögte, hogy majd még kitalálja, s méregetni kezdte a polc másik végét, ahol a drágább sörök csücsültek. Béla a töményekhez közelített. Jeleztem, hogy abban nem vagyok benne. Ahhoz hangulat kell, s nem mellesleg igen nehéz mellette üldögélni, ami nem kedvez kényszercselekvési hajlamaimnak. Nem lehet kortyolgatni, lötykölni poharában, szürcsölni, sőt szívószállal sem ihatod.
-Hogy utálom azokat, aki szívószállal isszák a sört- szólalt meg ismét Ödön- szerintem, csak a homokosok raknak szívószálat a sörbe.
-Én rózsaszínnel szoktam - vigyorogtam vissza, s Ödön legalább elhallgatott úgy öt percre. A fejét csóválta, láthatólag nem értette a poént. Ha jobban belegondolok, igen kevés poént értett. Fura srác volt, a Kissvábhegyen lakott, egy marha nagy hodályban, ahogy én neveztem otthonát. Második világháborús repülőket makettezett, azok csüngtek szobájában a pókhálószerű damil rendszeren. „Tudod, nagyon szeretnék siklórepülőt vezetni, de anyám nem enged, mert félt, hogy lezuhanok” -mondta mindig. Azt hiszem, azóta lettünk barátok, amikor először lépett kicsi panellakásomba, s mindent ócskázni kezdett, erre én megígértem neki egy „hazáigpofozást”.
Bélának mindig minden mindegy volt. Nem volt ez másként most sem. Szüleit autóbalesetben vesztette el, mindössze négy évesen, unokanővére nevelte fel. Minden társaságnak örült, ahol tudták tolerálni gyerekességét. Szelíden mosolyra húzta a száját, amikor rákérdeztem, hogy megvagyunk-e, s már lendült is a kocsival tovább egyenesen a pénztár felé. Mire odaértem, már javában udvarolt a kis szőkének a kassza mögött, ő meg egy pillanatra rajtam felejtette a tekintetét, s kajánul kérdezte, vagyok-e tizennyolc, s hogy láthatná-e a személyimet.
-Ne adjam meg inkább a telefonszámomat?- vetettem oda, s erre Sanyi felnyerített, míg Béla éppen Jedi-féle elme trükköt mantrázott a lány képébe hajolva: tovább, tovább...
Közben befutott Ödön szokásos magyarázkodásaival és fontoskodásaival, hogy ez ám a sör, meg Belgium, meg minőség...
Ekkorra már rég egybeforrt fejemben a két ember monológja, fizettem és lendítettem is kifele a társaságot a pult mögül. Kiérve Sanyi éppen Eddára kezdett volna, mikor leintettem, Béla meg azzal hergelte a csövest, hogy visszaviheti a kocsit, ha ki tudja mondani, hogy „dezoxiribonukleinsav”. Ödönnek még mindig ott ült a szemén egy halvány opálos gond, amit még a fotocellás hátunk mögötti záródásakor halkan súgott oda kérdőn:
-De miért éppen rózsaszín?

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ahalakalatt.blog.hu/api/trackback/id/tr401886972

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Friedmann Juci 2010.06.13. 10:20:27

Mindig is sajnáltam, hogy nem fiú-osztályba jártam.

Charly McCoor 2010.06.13. 14:25:16

@kreatívszajha: Én meg lányosztályba szerettem volna járni.Amúgy , nem vesztettél sokat.

Charly McCoor 2010.06.13. 14:28:20

@kreatívszajha: Én meg azt sajnáltam , hogy nem lány-osztályba jartam.Harcoltak volna értem a hülye luvnyák és végigsunázhattam volna őket.Egyébként egy fiú-osztályba járó lány nem volt kivételezett helyzetben.Igaz , nem is nagyon marakodtak a hímekért.
süti beállítások módosítása