A Halak alatt...

Szélnek szegett fejjel haladt a langyos őszesti szélben, kabátját kitárta. A rakpart aljáról békés csobogás hallatszott, míg a távolból zenészek próbája búgatta a borult eget.
Egyszer csak eléje röpített valamit a szél. Amolyan füzetféle volt, kicsi pasztelszín borítóval, mindenféle emberekkel rajta. Először nem látta jól, s az említett csoportkép alatti címet így találta olvasni:

MI AZ ÉLET CELLÁJA?

Mikor jobban megnézte, megdöbbent:

MI AZ ÉLET CÉLJA?

Aztán belépett a kordonnal elkerített paravánokhoz, ahol az imént hivatalossá vált aznap esti szórakozása, megpecsételendő ezt egy karszalaggal, s kerek ezer magyar pénzzel.

Pár óra múlva esztelen pankráció vette kezdetét, hangos ütemekkel gerjesztve. A ketrecben mindenki harcolt, fújtatott és rázta, amije van. Leginkább az öklét. Elkülönítették magukat egy darabka helyen, hogy ott másként érezhessék magukat, mint a többiek, akik odakívül rekedtek. Nyílván, jobban. Ennek a másérzésnek vannak egyéb megnyilvánulásai is. Teszem azt az egetszúrkáló mutatóujjak, az átlagoson túlmutató alkoholfogyasztás, köznapi nevén, a vedelés, valamint a sok-sok cigaretta.

Azt mondogatta egyre csak, halkanmagában, hogy azért vagyunk itt, hogy élvezzük az életet. Azt az izét, amit mindenki szeret nagybetűsen emlegetni, holott őmaga sem tudja, mi is az. És ehhez kell elkeríttetnünk? Nem is értette, se ott, se később.

Hajnalban, hazafelé egy éjszakai bár előtt vitte el útja. Előtte prasnya kurvák feszengtek, hangos felszólítással:

-Bejössz?
-Kösz, nem!
-Miért? Félsz?
-Igen. -hagyta amaz rájuk.
-Mi is! -vihogta a két némber egymásra kacsintgatva.

Függetlenül attól, hogy kurvák invitálták-e, vagy sem, hogy kefélni ment-e volna be, vagy sem, sőt függetlenül bármitől, nem akart sehova sem bemenni már, ahol jobban érezhetné magát, mint a többiek.

Haza akart menni, hogy magára csukhassa ajtaját, s végre aludhasson, s jobb álma lehessen, mint bárkinek.

Szép álmokat, Yck!